Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 3 kilométer)
Mi a fenét lehet írni két kilométer döcögésről – kérdezhetik azok, akik úgymond ősművelői a hosszabb futásoknak.
Nos, miközben zötyögtem a keddi edzésen (itt jelzem: nagyon élveztem a rövid, intenzív és pulzusfelpörgetős futást) kiderült, hogy e kétezer méternyi merengésbe például beleférhet annyi név, ahány embernek köszönetet mondanék azért, hogy valami kis segítséget, tanácsot, avagy éppen féltést adott a hobbisportoláshoz. Persze, az is bele-belekalapált a gondolataimba, hogy bár a „kísérlet” kezdetén még fickándozom a rövid távon, de vajon később igazuk lesz-e azoknak, akik inkább lebeszéltek volna a 496 kilométeres kihívásról, mint ahogyan eszembe jutott, volt egyvalaki, aki rögvest így lelkesített: tuti, hogy megcsinálod!
A korábbi kiváló, s az igazán legendás magyar sportidőkben bajnoki címeket szerző öttusázó, a későbbi nagyszerű, olimpiai bajnokokat is felkészítő edző, nem mellékesen szegről-végről kolléga, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője, Buzgó József bátorított felesleges hümmögés és fontoskodás nélkül.
Márpedig, ha van valaki, aki mindent (is) tud erőről, mentalitásról, akaratról, akkor az ő, ráadásul a véleménye, és a mindenkori, sportolással kapcsolatos tanácsa azért fontos és perdöntő, mert engem megmentett azzal, hogy ráállított a futóútra.
Ez a bizonyos két kilométer tehát számomra különösen értékes és kedves, éppen ezért soha nem mondanám azt, hogy ennyiért futócipőt sem húznék, annak fényében pláne nem, ahogyan anno nekem, úgy manapság másoknak (sokaknak?) lehet mérföldkő az ilyen negyedórányi nekifeszülés, a kezdet kezdete az új úton.
A keddi futás tizenkét perce alatt próbáltam visszaidézni azt a régi szárnyaló érzést, amiről később megtudtam, hogy a bizonyos futóflow, vagyis valami elementáris kiemelkedése a léleknek.
Onnantól kezdve pedig már nem is volt megállás.
Persze, eljött az a pillanat is, amikor a futás küzdelem is lett – ahogyan változott a régi hordó testalkat –, mert baromira fájt a combom, a derekam, a forgóm, volt, hogy majd megőrültem a talpibőnye-gyulladástól, és naná, hogy elhittem mindent, amit a pronálásról, szupinálásról írtak vagy mondtak, mentem teljesítmény-diagnosztikára, pulzust mértem és néztem, edzéstervet kértem, vettem és cserélgettem a futócipőket, pólókat, zoknikat, összevásároltam ezernyi bigyót – egyszóval, totál belebolondultam ebbe a sportba.
Egyvalami azonban sziklaszilárdan tartotta és tartja magát a futómúltam kapcsán: két kilométer soha nem lehet kis táv.
Ahhoz nekem például elég hosszú volt, hogy azóta is türelmesen kocogjak a halál előtt...