Gyomorprobléma, kőomlás, rendőrgondok – magyar futó kalandjai Indiában

Toldi Péter a Great Himalayan Running Festival keretében megrendezett Hell Race 217 kilométeres betétszámában indult Indiában, és egyedüliként teljesítette az ötezer méter szintemelkedéssel fűszerezett, magashegyi körülmények között rendezett versenyt.

Hogy esett a választás az indiai versenyre?

Hogyan készült az emberpróbáló körülményekre?

A lehető legkomolyabban vettem a felkészülést mentálisan és fizikailag is, beszéltem expedíciós hegymászókkal és Szőnyi Ferenccel is, akik elmondták, mi kell a megfelelő akklimatizációhoz, mire kell figyelni. A többiek elmondása alapján minimum tíz nap kell az akklimatizálódásra, ezt be is tartottam, feleségemmel együtt a rajt előtt tíz nappal utaztunk el Indiába. A feleségem minden versenyemen ott van, ő a segítőm, az ilyesfajta esemény egyben nyaralás is nekünk.

Mindent megterveztem, azt is, hogy melyik nap milyen magasságban pihenjek, és hogy hol mennyi időt töltsek. Hónapokkal ezelőtt elkezdtük megszervezni az utat.

Hányan vettek részt az ön távján?

Egyedüli induló voltam a kétszáztizenhét kilométeres távon, volt két srác, aki a leghosszabb, négyszáznyolcvanason vett részt. Igaz, egyikőjük sem teljesítette, kicsúsztak a szintidőből.

Ha jól tudom, nem kezdődött könnyen az indiai kaland…

Indiával és Ázsiával kapcsolatban számolnia kell az európai embernek azzal, hogy teljesen más higiéniai körülmények fogadják. Egészen a rajt előtti harmadik napig jól voltam, aztán elkaptam egy fertőzést, ami rányomta a bélyegét a felkészülésem végére. Teljesen legyengültem, a gyomorproblémám miatt kímélő üzemmódba kapcsoltam. Aztán éppen a rajtra jöttem rendbe.

Mi volt a legnehezebb kihívás?

Nagy kaland egy magam fajta embernek egy ekkora esemény a világ másik végén. Voltak izgalmas részek, közelről átéltem sziklaomlást, ám szerencsére nem történt baleset. Részese voltam rendőri intézkedésnek, ám az az én hibámból történt. Nem vittem magammal az eredeti dokumentumaimat, mondván, nehogy elázzanak, vagy bármi történjen velük, csak a fénymásolatok voltak nálam. A vízum másolatát viszont nem vittem magammal, ezzel volt problémája a rendőrnek.

Egy órát ültem, amíg a szálláson valaki lefotózta, és elküldte. Egyébként jól jött az az egy óra pihenés…

A legnehezebb a magashegyi körülmények leküzdése volt, az, hogy négy-ötezer méteres hágókat kellett megmászni. Az egész verseny erre volt építve, ahogy haladtam előre, egyre fáradtabb lettem, gyorsan fogyott az erőm. A fejem nem fájt, nem volt nehéz légzésem, de a pulzusom egyre magasabb, ülve is száz felett volt. A végére teljesen kimerültem, nem olyan fáradtság fogott el, mint egy normális kétszáz kilométeres ultra után. Az erőtartalékaim teljesen kimerültek.

A frissítést hogyan oldotta meg?

A frissítés szempontjából kényelmes verseny volt. Az első nyolcvan kilométeren nem volt kísérő, mivel egy útvonalon mentem a betétszámosokkal, így öt kilométerenként volt frissítőpont. Aztán nyolcvan kilométer után kaptam egy saját kísérőautót sofőrrel és egy helyi kísérővel. Az autó teljesen fel volt szerelve kólával, vízzel, kenyérrel, keksszel, gyümölccsel és még sok minden mással. Ezeken kívül bepakoltuk a saját frissítésemet is, és a feleségem is az autóval jött.

Mindig megbeszéltük, hogy hány kilométert menjenek előre, ott vártak, náluk volt a frissítő és a ruhám. Tökéletesen működött.

Gyanítom, a végére rendesen elfáradt.

Nem maradt bennem semmi, teljes ürességet éreztem. Az utolsó hetvenöt kilométert sétálva tettem meg, csak az számított, hogy mielőbb befejeződjön a verseny. A regenerálódás? Ez mindig érdekes téma. Két hetet szántam rá, és az elsőn nagyon gyenge voltam. A hazaérkezés után három nappal már futottam, de nem voltam még jól, ráadásul sokat fogytam. Ezzel a versennyel teszteltem magamat, és sikeresen teljesítettem. A következő nagy célom a verseny négyszáznyolcvan kilométeres távjának teljesítése.