Micheliszt nem fegyelmezték meg a nagy öregek

– Rio tényleg gyönyörű, csak ámultam, és az is tény, hogy az Európa-kupa-versenyekért nem kellett húsz órát repülni. Az utazás azonban nem fenékig tejfel, sajnos nagyon sokat kivesz az emberből: odafelé nem volt gond, de visszafelé egy percet sem aludtam, úgyhogy lehet, most napokig éjszakai üzemmódban leszek. De megérte! – mondta Michelisz Norbert, immár Magyarországon.

– Mennyire ismerte a pályát, amikor odaért Curitibába?
– Szimulátoron már gyakoroltam, néztem belső kamerás felvételeket, de a legtöbbet az segített, amikor a mérnökkel négy-öt kört megtettem rajta gyalog, még a verseny előtt. Megmondta, hová menjek, mit kerüljek el, körülbelül milyen ívben vegyem a kanyart. Persze a vezetési stílusa mindenkinek más, úgyhogy nem lehetett előre megmondani, mi fog történni.

– A túraautózás lökdösődős műfaj. Mennyire keménykedtek a többiek, mennyire éreztették, hogy újonc?
– Érdekes, hogy szinte semennyire. Befogadtak már az első pillanatban, olyannyira, hogy az első versenyen én pöcköltem meg valakit, de nem volt vészes. Megtették velem is, ki is sodródtam a fűre. A túraautózást azonban tényleg ez jellemzi, ezek az apró ütközések mutatják meg, ki mennyire rafinált. És itt vannak hétpróbás srácok...

– Magasra tették a lécet?
– Magasra, bizony! Mindent tudnak az autóversenyzésről: attól kezdve, hogy miként kell meglökni valakit az előnyszerzéshez – de úgy, hogy még ne zárják ki – egészen az autó tökéletes ismeretéig. Tudom tartani velük a lépést, ha kifogok egy jó kört, de ahhoz még sokat kell tanulnom, hogy folyamatosan képes legyek rá.

– A tempó is nőtt a tavalyihoz képest?
– Nem. Az autók végsebessége körülbelül ugyanakkora, mint az Európa-kupában szereplő gépeké.

– Közvetlenül a verseny után azt mondta, nem elégedett a három ponttal. Megváltozott a véleménye?
– Talán. Kezdésnek jó ez a három pont, megfelelő alap a továbblépéshez. Sokat számít, hogy befejeztem a viadalt, és rengeteg hasznos tapasztalatot gyűjtöttem. S végre a csapattal, Zengő Zoliékkal együtt elértük, amiért négy éve dolgozunk: valóra vált az álmunk, eljutottunk a világbajnokságra. Nem egyik pillanatról a másikra jött a lehetőség, mindannyian nagyon megbecsüljük.

– Korábban volt példaképe a túraautó-világbajnokság mezőnyéből, és most van-e, akit nagyra tart?
– Régebben nem volt, de most már úgy gondolom, akad néhány versenyző. Például Yvan Muller és Gabriele Tarquini, ők az autósport legmagasabb szintjére értek. Nem is a gyorsaságuk miatt, hanem azért, mert mindig pontosan azon a helyen vannak, ahol lenniük kell. Nekem ezt még meg kell tanulnom. A szemfülességen és a jó reflexeken bizony nagyon sok múlik...