Eltévedés, tükörvesztés, pornyelés – rettenetesen fárasztó nap

Ébresztő három harminckor. Egy laza mozdulattal lefejelem (fejlámpástól) a táskámat, amit elővigyázatosságból (sose lehet tudni...) beköltöztettem magam mellé.

Félálomban próbálok öltözködni, világítani (nyilván nem én vagyok a fény az éjszakában, hanem bekapcsolom a lámpát) és összepakolni, hogy aztán a sátor és a hálózsák a szervizkamion platóján landoljon, én meg a táskát magam után vonszolva elinduljak reggelizni.

Hajnali négykor...

Elveszek a kajasátorban egy müzlit némi joghurttal, aztán magára hagyom, had búslakodjon – tud a fene enni reggel négykor. (Ezt később még megbánom, amikor megnézem, mi van az ebédcsomagban, ami így nekem reggeli, ebéd és uzsonnacsomag egyben.)

A sofőrünk Dimitrij olyan, mint a Terminátor, sohasem alszik, viszont folyamatosan akcióban van – így egy nap háromszor látjuk a mezőnyt, ami egy nyolcszáz kilométeres szakasz esetében nagyon jó teljesítmény, aki járt már terepralin, az tudja, mennyire jó.

Reggel még megy a vidámkodás, a pilóták közül néhányan beállnak egy fénykép erejéig a rajthoz kirendelt népdalkör tagjai közé, s kiosztanak több tucat autogramot, a prímet Szalay Balázs viszi, aki felültet egy másfél éves forma kisfiút a motorháztetőre, s attól kezdve jönnek csőstül a gyerekek, mindenki a magyarokkal akar fényképezkedni.

Odakeveredik egy morc katona is, Szalay szalutál, ezt nem állja meg mosolygás nélkül, jöhetnek a közös képek.

Aztán meg a szakasz, amely már csöppet sem alakul viccesen.

Az még hagyján, hogy a végén még Stéphane Peterhansel is azt mondja, hogy rettenetesen elfáradt (pedig a kilencszeres Dakar-győztes természetétől merőben idegen a panaszkodás), a többiek meg még jobban.

Pláne, hogy nem is telik eseménytelenül a nap.

Szalay Balázs és Bunkoczi László például ismételten megtapasztalja: a tereprali mágiája nem csupán a gyorsaságban rejlik, hanem a helyes út megtalálásában is, vagyis a navigációban. Ám akadnak olyan napok, amelyeken nem minden döntés jön be, s ilyen a hétfői.

Az Opel Dakar Team párosa kétszer eltéved, és ezzel tetemes hátrányt gyűjt össze, jó hír viszont a magyarok számára, hogy az ellenfelek is hibáznak, így mindössze egy pozíciót buknak – a hetedik helyen végeznek a szakaszon, s az összetettben is ugyanitt állnak.

„Életemben ennyit még nem bolyongtam – mondta Szalay a célban. – Volt egy dűne, amit kétszer is megmásztunk feleslegesen, legalább egy órával többet mentünk ma, mint kellett volna. Tudom, hogy megesik az ilyesmi, de a szakasz eleje olyan jól ment, sokat előztünk, csatáztunk, és borzasztó érzés volt, hogy miután megküzdöttünk minden egyes pozícióért, sorra előzgettük az ellenfeleket, a tévedésnél ugyanők visszaelőztek. Ezt nagyon nehezen éli meg az ember, elveszti a lelkesedését, szabályszerűen kimegy belőle az erő. De holnapra összeszedjük magunkat és nyomjuk tovább, a szakasz eleje ugyanis remekül alakult számunkra."

No igen, a 484 kilométeres szelektív elején az Opel Antarával autózó magyar kettős sorra előzgette az ellenfeleket (köztük a két Kamazt, amelyeket az előző napi eredményük alapján már besoroltak az autós mezőnybe) a technikás, lendületes, olykor pedig nagyon is trükkös, tankcsapdás pályán. Volt olyan, hogy csak négyen voltak Szalayék előtt, s közülük kettő gyári BMW. Az testvérek között is legrosszabb esetben negyedik helyet jelent a szakaszon...

Innen visszacsúszni tényleg nem nagy öröm, s nyilván a navigátor, Bunkoczi László is a lelkére vette a hibát, bár azt mondta, minden versenyen van egy ilyen nap, meg kell próbálni túllépni rajta.

Muszáj lesz, hiszen nehéz napok jönnek, nehéz napok a dűnék között.

Más kérdés, hogy a legtöbben ezért jöttek ide.

Többek között a Kovács Miklós, Czeglédi Péter, Tóth Tamás kamionos trió is, amely javított az előző napi eredményén és a 11. helyen teljesítette a hétfői szakaszt. A pilóta tökéletesen elégedett volt és persze nagyon fáradt, hiszen egy kilenctonnás Scaniával végiglavírozni a technikás, csúszós, sáros szakaszon bizony nem kis teljesítmény.

„Ma megkaptuk a jót és rosszat egyaránt. Volt sztyeppés, vizes és saras szakasz is, utána meg nyakig érő homok – s ezek minden átmenet nélkül váltogatták egymást. Nagyon elfáradtam" – mondta Kovács Miki, ha esetleg az ábrázatából valaki számára ez nem lett volna teljesen nyilvánvaló.

De azon kívül, hogy elhagyott egy visszapillantó tükröt, meg szakasz végi vonatozásban (hatan követték egymást szoros emberfogásban) nyelt vagy fél kiló port a legénység, minden rendben volt. Majdnem minden.

„A végére már annyira fáradt voltam, hogy azt is elfelejtettem, melyik a jobb és melyik a bal kezem. Ezzel Czegónak (Czeglédi Péter, a navigátor – a szerző) alaposan meggyűlt a baja. De azért valahogy eljutottunk a célig" – mondta Kovács Miklós, aki már nagyon készül s keddre, amikor végre dűnék között száguldhat.

Az nagyon megy neki.

Meglátjuk, a többieknek hogy megy...