Gyász: elhunyt a válogatott hokis, a kiváló kamionversenyző

A Vas Népe honlapjának nekrológjából kiderül, hogy az utóbbi két hétben háromszor is életmentő műtétet hajtottak végre Krasznai Jánoson – és csak az első kettő sikerült.

Krasznai jégkorongozóként kezdte a sportpályafutását, 75 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.

Ezután fuvarozóként a Hungarocamionnál helyezkedett el, 1987-ben már versenyzett, két évvel később pedig harmadik lett összetettben az Európa-bajnokságon. Abban az esztendőben az Auto Magazin című folyóirat által meghirdetett pályázaton elnyerte az Év autóversenyzője címet Magyarországon.

Versenyzői karrierje az 1990-es évek elején hirtelen véget ért, visszatért a fuvarozáshoz, de idén szeptemberben ő vezette fel a Hungaroringen rendezett kamion Eb-futam mezőnyét.

Krasznai Jánostól a Nemzeti Sport néhány héttel ezelőtti interjújával búcsúzunk

Szabadnak született (szerző: Tóth Anita)

Ma itt van, holnap ott. Nem kedveli a csillogást, a szabadság azonban a lételeme. Krasznai János hárommillió kilométerig számolta a kamionnal megtett kilométereket, akkor abbahagyta – de ennek már jó tíz éve. A korábbi legendás magyar versenyző még ma is rója az utakat, kamionjával gyűri maga alá az aszfaltot, igaz, már nem a pályán, hanem az autópályán. Sosem feledi, milyen volt, amikor százharmincezer ember szíve érte dobogott a Hungaroringen, és szurkol az Európa-bajnoki címvédő Kiss Norbertnek.

– Várjon egy kicsit, becsukok magam körül mindent, mert elég nagy zaj van itt, a parkolóban – mondta Krasznai János, aki huszonöt éve százharmincezer ember tombolása közepette száguldott a Hungaroringen – versenykamionnal.

– Merre jár éppen?
– Belgiumba szállítok gyümölcsöt.

– Ennyi év után is egy kamion volánja mögött. Hogy lehet ez?
– Éppen egy nő kérdi egy férfitól? Azt mondják, ha egy nő valakibe beleszeret, akkor az örökké tart. Hát, velem és a kamionozással is így van. Egyébként hölgyek is vezetnek kamiont, és bár nagyon talpraesettek, megvan az az előnyük is, hogy minden férfi segít nekik.

– Férfi a férfinak nem segít?
– Ma már nem. A Hungarocamionnál kezdtem a pályafutásom, sokat jártunk Keletre, és ha valaki útközben, mondjuk Budapest és Teherán között lerobbant, szó nélkül álltak meg a többiek segíteni. Íratlan szabály volt, hogy ha egy kolléga bajban van, segíteni kell. Mára megváltoztak a szabályok. Ha áll egy magyar rendszámú kamion az út szélén, és arra megy egy másik magyar, direkt félrenéz – tisztelet a kivételnek.

– Ettől még imádja, nem igaz?
– Dehogynem! Piszok romantikus élet ez – főleg akkor, ha nem kedveli az ember a csillogást. Csináld magad, válaszd ki magadnak a lehetőséget, hol állsz meg, hol étkezel, hol töltesz egy kicsivel több időt – szabad az élet. Én a Nyilas jegyében születtem, és bár nemigen hiszek a napi horoszkópban, azt mondják a Nyilasra, hogy szabadnak született, állandóan mennie kell. És én tényleg ilyen vagyok. Nem azért csinálom a kamionozást, mert palotát akarok építeni, hanem azért, mert szeretem, hogy ma itt vagyok, holnap ott.

– Olyan ez, mint a versenyzés. Tényleg, hogy ment ez akkoriban? Hogyan lehetett valakiből kamionversenyző?
– Érdekes, hogy többnyire nem a legnagyobb tudású versenyzők álltak rajthoz, hanem az döntött, kinek milyen ismeretsége van. Heinz Dehnhardt például Helmut Kohl haverja volt, együtt jártak vadászni; tekercselt lemezeket szállított az autógyártóknak, ebből lett milliomos. De említhetem a kiváló svéd dobost, Slim Borguddot is, aki igen jó barátságban volt az ABBA énekes-gitárosával, Björn Ulvaeusszal.

– Hogy került ön a képbe?
– A Hungarocamiont is be akarták venni a buliba, hiszen akkoriban ezerhétszázötven kamionnal és kétezer-ötszáz sofőrrel dolgoztatott. Száztízen jelentkeztünk, a válogatás úgy zajlott, hogy kivittek minket a Hungaroringre, és mindenkinek egy mezei, közúti nyerges vontatóval kellett körbemennie a pályán. Minden egyes kanyarnál neves autóversenyzők – Ferjáncz Attila, Kesjár Csaba, Cserkuti József – ültek rádióval a kezükben, és minden egyes kanyarban értékeltek minket.

– Hányan jutottak tovább?
– Ötvenvalahányan. Azután következett az újabb próba, a pályaversenyző Kiss Dezső beült jobb oldalra, és versenyzői szemmel nézte, ki miként érkezik be egy-egy kanyarba kamionnal, hogy miként kezeli a váltót. Tizenketten jutottak tovább, és abban a tizenkettőben is benne voltam. Ezután a Hungarocamion felkészített négy kamiont, egy Volvót, egy Renault-t, egy Rábát és egy Mercedest – azokkal kellett menni. Köztudomású volt már akkor is, hogy a Merci nem tipikus versenyautó, hanem egy sofőrt kiszolgáló gépezet: kényelmes az ülése, és a váltója olyan, hogy még véletlenül se kelljen kétszer kuplungolni. A Volvo ezzel szemben valóságos rakétának számított. Mindenki arra hajtott. Nekem a Merci maradt, és két körön keresztül a leggyorsabb voltam vele.

– Igaz, hogy két tizeddel nyert?
– Igaz. Csak ennyivel előztem meg Dinnyés Lacit. Karakán srác volt, kedveltem, de a stopper az én javamra döntött.

– Nem sokkal később már százharmincezer ember szurkolt önnek a Hungaroringen. Milyen érzés volt?
– Úgy éreztem, hogy mindenki miattam jött ki a pályára. Persze nyilván nem így volt, de akkor is csodaként éltem meg. A szurkolás maga nem volt szokatlan, hiszen korábban jégkorongoztam a Fradi színeiben, hetvenötszörös magyar válogatott voltam. S mivel akkoriban is minden meccsre tömegek jöttek el, leheletközelből éreztem a buzdítást. A Hungaroringen ez nyilván nem volt ennyire közeli, de amikor volt időm szétnézni, láttam, éreztem őket. Jó érzés volt, hogy én vagyok az első, aki ezt csinálja – és az is, hogy nyertem. Persze nem csak rajtam múlt, nem önerőből csináltam, de mégiscsak én nyertem.

– Ismerik még a nevét?
– Sokan. Nemrég mentem valahová a Nyírségbe egy hűtő- autóval rakodni a konzervgyárba. A biztonsági őr, egy negyven körüli férfi kérdezte a nevem. Mondtam neki, Krasznai János vagyok. Amikor végzett a papírmunkával, azt kérdezte, nincs magának valami rokona? Mondom, van egy-kettő. Na jó, jó – mosolygott, de olyan, aki kamionversenyző volt, és ugyanúgy hívták, mint magát. Mondom neki: tiszteletem, én vagyok az. Teljesen elámult, és kezdte mesélni, hogy mennyit szurkolt nekem, hogy az édesapja mindig kivitte a versenyekre, és én voltam a kedvence. Nagyon jólesett.

– Milyen kamionokkal versenyeztek akkoriban?
– Az első évben csak közútra gyártott autókkal mehettünk, azokat lehetett tuningolni. A háromszázharminc lóerős Merciből a kollégák csináltak odahaza egy ötszázötven lóerőset – megemeltem előttük a kalapomat. Persze amikor egy évvel később megkaptam a gyári, 1250 lóerős Mercit, mintha más világba csöppentem volna.

– Nehéz volt vezetni?
– Meglepő. Egy Trabant után Ferrariba ülni nagy kockázat, de úgy is mondhatnám, öngyilkosság – legalábbis akkor, ha az embernek nincs esze. Mert ha van, lépésről lépésre halad. Én először a jobb oldalra ültem be, vittek egy kört vele a Hockenheimringen. Aztán mondták, kipróbálhatom. Persze csorgott a nyálam érte, úgyhogy átültem. Elképesztő volt a gyorsulása, a fékereje, az első körben egy szinte egyenes részen, egy nagyon enyhe S kanyarban úgy lepattantam vele a fűre, hogy alig tudtam összeszedni magam. Hoppá! – mondtam magamban, ez egy kicsivel több tiszteletet érdemel. Meg kellett szokni a különbséget.

– Még úgy is, hogy akkor már évek óta kamionozott?
– Még úgy is. Mert hiába gondolja bárki a tévé előtt ülve, hogy gyorsabb lenne, mint Sebastian Vettel, el sem tudna indulni egy Formula–1-es autóval. Az iskolákat ugyanis végig kell járni. Gokart, kisebb és nagyobb formulaautó, és csak úgy juthat el az ember az F1-be. Most éppen kétszáz kamion között állok egy parkolóban. A sofőrök többsége itt is azt hiszi, simán elvezetne egy versenygépet. De valójában alighanem ripityára törné magát vele. Mert a versenyzést is meg kell tanulni. Hiába tudja az ember, mit jelent, ha hat tonna megindul, azt a sebességet, azt az erőt meg kell szokni, uralni kell.

– Kimegy a hétvégén a Hungaroringre? (az interjú a szeptemberi magyarországi verseny előtt készült – A szerk.)
– Azt mondták, nélkülem nem is lenne rajt, úgyhogy mindenképpen ott leszek, és kicsit irigylem most Kiss Norbit azért, ami rá vár. Az elsők között gratuláltam az Európa-bajnoki címéhez, és jó viszonyban vagyunk, úgyhogy tudja, mit? Nem is irigylem igazán. Az én időm elmúlt, az övé pedig most jött el.

– Mi a legjobb a kamionozásban?
– Hogy akinek a segge alatt van néhány millió kilométer, az nagyon érzi ezt a hattonnás autót, az nagyon tudja, hogyan kell vele menni, hogyan kell kanyarodni, hol kell fékezni.

– Ön mennyit vezetett már?
– Hárommillióig számoltam, de akkor meguntam. Ebben úgysem lehet valaki világbajnok – akkor meg minek számolgatni?! Ennek már jó tíz éve, de azóta is megyek, mint a mérgezett egér... Tudja, mondtam is: ezt csak szerelemből lehet, csak szerelemből érdemes csinálni.