Rali: „Még élek és lélegzem, ami ebben a korban egész jó eredmény”

– A Rally Legend kicsit olyan, mintha időutazáson venne részt az ember. Élvezi ezt a fajta kalandot?
– Jó emlékeket idéz. De a legjobb benne mégiscsak az, hogy itt találkozhatok a régi barátokkal, ellenfelekkel, csapattagokkal. Háromszor nyertem meg a versenyt, tizedszer vagyok itt, de először nem versenyzek.

– Nem bizsereg a talpa?
– Őszintén? Nem. A régi autók a maguk korában nagyon gyorsak voltak, és még ma is lehet velük jól menni, de fel kell készülni arra, hogy folyamatosan leesik róluk egy-egy alkatrész, amit lehetetlen pótolni, egyszerűen azért, mert harminc-negyven éve nem gyártják. Persze, ha lehetőségem lenne egy újabb kocsit vezetni, nem utasítanám vissza.

– Mesélne kicsit a raliversenyzés aranykoráról, amelyben ön is vezetett?
– Száz éve volt, úgyhogy nemigen emlékszem – tudja, kezdek öregedni.

– Ne vicceljen, remek formában van!
– Köszi! (Mosolyodik el.) Szóval arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy sikereket érj el. Még akkor is, ha a legjobb autókat vezetted, mint én. Én bizonyos szempontból szerencsés voltam, mert mindig jó időben voltam jó helyen – elképesztően jó kocsikkal versenyezhettem.

– Melyik volt a legjobb?
– Nem tudom megmondani. De hogyan is tudnám? Az 1965-ös Volkswagen bogár fantasztikus volt, de vajon érdemes-e, szabad-e összehasonlítani egy új Porsche 911-essel? Ugye, hogy nem! Pedig akkoriban mindkettő jó kis kocsi volt – ma pedig már egyik sem az.

– Három különböző típussal nyert világbajnoki címet, ez azt jelenti, hogy…
…hogy valamit jól csináltam, ugye? A helyzet az, hogy tényleg jó döntéseket hoztam a csapatokkal és a körülöttem dolgozó emberekkel kapcsolatban, plusz nagy előnyöm volt, hogy meg tudtam mondani, mit kell változtatni az autón ahhoz, hogy gyorsak legyünk vele. Ugyanis mindegyik más volt, nem úgy, mint ma, amikor ha beülsz egyik WRC-ből a másikba, jóformán csak a színe más, az érzés ugyanaz. A régi autókat különbözőképpen kellett kezelni – úgyhogy saját magadon kellett változtatni, saját magadat kellett hozzáalakítani a verdához.

– Milyen egy jó raliautó?
– Legyen megbízható, mert ha minden futamon széthullik, az nem segít. Legyen kezelhető, és legyen jó motorja. Utóbbi azért fontos, mert ha te száz lóerővel gazdálkodsz, a barátod meg háromszázzal, akkor esélyed sincs ellene.

– És milyen a jó raliversenyző?
– Tehetséges, sikerre éhes, gyakorlott. A rali érdekes személyiséget igényel, s akkoriban a világbajnokok tényleg kemény srácok voltak – nem nyerhetett, aki nem volt elég tehetséges. S tudja, milyen ritka az olyan? Egymillióból egy. De az is lehet, hogy ötmillióból egy. Persze, utóbbira rácáfol Finnország, hiszen mi csak ötmillióan vagyunk, mégis mennyi világbajnokot adtunk a sportágnak…

– Vajon miért? Mitől alkalmasabbak a ralira, mint a többi nemzet versenyzői?
– Nyugodtak vagyunk, egyenesek, s kicsit talán szögletesek is abból a szempontból, hogy nagyon tudunk az adott célra koncentrálni. Mi nem úgy vágunk bele valamibe, hogy csináljuk, hanem úgy, hogy csináljuk, és fejezzük is be.

– Vannak olyanok a honfitársai között, akikre most érdemes figyelni?
– Vannak jók, de pillanatnyilag nincsenek a legjobbak között, és vannak fiatalok, akik nagy jövő előtt állnak, de még tanulniuk kell, és tapasztalatot szerezni ahhoz, hogy a csúcsra jussanak.

– Mit gondol, egy jó pilóta az összes szakág összes autójával gyors tud lenni?
– Szerintem igen. Én is teszteltem pályaautókat, és nagyon közel is voltam hozzá, hogy azt az irányt válasszam, mert a csapatfőnököm azt mondta, lehetnék ott is világbajnok, azután mégis inkább
a rali mellett maradtam. Kimi Räikkönen azonban jó példa arra, hogy Formula–1-esként lehetsz gyors a raliban is, pedig ez egyáltalán nem könnyű.

– Ha már Räikkönen… Mit gondol arról, ami most körülötte történik?
– Fantasztikus, hogy visszatér a Sauberhez, ahhoz az istállóhoz, amely nélkül el sem kezdődhetett volna a pályafutása. Meg akarja köszönni, hogy a csapat a semmiből felemelte őt, és ezáltal a világ egyik legjobb Formula–1-es pilótájává válhatott. Nem titok, hogy két évnél nincs már több a pályafutásában, de nem is baj, eleget versenyzett már. Ám ezt a két évet még élvezni akarja, és ez azt jelenti, hogy odateszi majd magát.

– Éppen ezért érthetetlen a Ferrari döntése.
– Egyvalamit tudni kell: egy versenyző nem tudja megnyerni a konstruktőrök világbajnoki címét, ketten kellenek hozzá. És lehetőség szerint két tapasztalt pilóta, olyan, amilyen Lewis Hamilton és Valtteri Bottas vagy Sebastian Vettel és Kimi Räikkönen volt – utóbbi kettő ráadásul jóban is van egymással. Kérdés, hogy egy olyan fiatal pilótával, mint Charles Leclerc, mire megy Vettel és a Ferrari.

– Apropó, csapattársak! Ki volt a legjobb közülük? Lehet egyáltalán barátság a csapattársak között? Hiszen egymással is harcolnak.
– A pályán igen – de persze másként, mint például az ökölvívók –, a hétköznapi életben azonban egyáltalán nem. Nekem szerencsém volt ezzel is: jó ralisokkal versenyeztem együtt, akik közül Didier Auriollal töltöttem el a legtöbb időt, hat gyártói világbajnoki címet szereztünk összesen a Toyotának és a Lanciának.

– Ki volt a legnagyobb ellenfele?
Nehéz lenne megmondani – sok elképesztően jó pilóta volt a mezőnyben. Szép idők voltak…

– Ha lenne egyvalami, amin változtathatna, mi lenne az?
– Nem akarnék változtatni. Persze, követtem el hibákat a versenyeken, választhattam volna másként csapatot magamnak, de a hibákból, a nehéz napokból is folyamatosan tanul az ember, s nem lehet, hogy mindig csak a hullámhegy tetején táncolj, kellenek a hullámvölgyek is.

– Szerencsére az ön pályafutásában azért több volt a hullámhegy. Mesélne a Dakar-győzelméről?
– Jó csapatban versenyeztem, s az egyik legjobbtól, Ari Vatanentől tanultam. Neki nagyon sok tapasztalata volt a sivatagi versenyzés terén, rengeteg tanácsot kaptam tőle a vezetéstechnikáról és a taktikáról is. Igazából csak követtem, amit mondott, azzal kapcsolatban is, hogy mikor gyorsítsak és mikor lassítsak. Azután eltelt két és fél hét és egyszer csak azt vettem észre, hogy basszus, vezetünk a versenyben. Az utolsó héten már csak utaztunk, be kellett fejezni, amit elkezdtünk. Tegyük hozzá: a többieknek volt gondjuk, nekünk viszont nem.

– Más világ az, mint a rali. Könnyen felvette a ritmust?
Úgy emlékszem, hogy igen. Korábban is versenyeztem már Afrikában, a Szafari ralin, s ez segített, még akkor is, ha a sivatag teljesen más. Már csak azért is, mert ott nem lehet az elejétől a végéig állni a gázon, mint egy raliversenyen, mert ha megpróbálod, az első napon kiesel a fenébe. Úgyhogy el kellett felejtenem mindent, amit a raliban tanultam, és bele kellett vernem a fejembe, hogy itt a megbízhatóság a legfontosabb, hogy nem szabad túlzott kockázatot vállalni, s jobb fékezni, mint túlfeszíteni a húrt.

– Térjünk vissza kicsit a ralihoz: ha választhatna innen, a Rally Legend szervizparkjából egy autót, melyik lenne az?
– A 037-es Lanciát vagy a Stratost, mind a kettő gyönyörű. Előbbiből áll egy a garázsomban, utóbbi azonban olyan ritka, hogy szinte lehetetlen hozzájutni.

– Azt olvastam, Ferrariból is áll néhány a garázsában.
– Sokat dolgoztam a Lanciával, ezért jó a kapcsolatom a Ferrarival is.

– Mi jelenti ennek az autónak a varázsát?
– Vannak jó sportautók ezen kívül is, de ezt itt építik Olaszországban, s olyan mítosz lengi körül, amelytől nem tudja függetleníteni magát az ember.

– Milyen az élete…
– …egész jó. Még élek és lélegzem, ami ebben a korban egész jó eredmény…

– …azt akartam kérdezni, hogy az autósport nélkül?
– Jaaa… Az autósport mindig része volt és mindig is része lesz az életemnek, akkor is, amikor nem érzek majd motivációt a vezetéshez, vagy már túl öreg leszek hozzá. Ez nem olyasvalami, amiből ki kellene vagy ki lehetne szállni. A rali életforma, mindig az életem része marad.

– Sokan fordulnak önhöz tanácsért, hogy miként lehetnének világbajnokok?
– Sokan, persze. De az az igazság, hogy nagyon nehéz ezt elmagyarázni, megtanítani. A győzelem képessége ugyanis magából az emberből fakad. Ha találkozom húsz versenyzőaspiránssal, jó szemmel ki tudom választani azt az egyet, akiből egy napon lehet valaki.

– Lottóznia kellene…
– Játszom, de sohasem nyerek. Úgy látszik, nyertem már eleget.