„Óriási ajándék az élettől”

– Kezdjük az elején! Nyáron csatlakozott a horvát Mladost Zagreb keretéhez…– Augusztus huszadikán utaztam ki, később a szlovéniai Roglába mentünk edzőtáborozni. Mondhatom, kemény kiképzést kaptam, de ez természetes. Szeptember közepén kezdődtek a bajok.Október elsején kezdődött volna a suli a zágrábi közgazdasági egyetem turizmus és hotel-menedzsment szakán, de közölték, hogy be sem irattak, mert nem tudják finanszírozni a tanulmányaimat, ráadásul a játékengedélyem sincs még kész!

– Nem lehetett kellemes érzés…
– Borzasztó volt, nagyon megijedtem! Az egyik edzésen aztán megjelentek az olaszok, csapattársamra, Sanja Popovicra voltak kíváncsiak, de az én munkám is tetszett nekik. A horvát klubelnök behivatott az irodájába, és közölte: azonnal döntsem el, hogy akarok-e az olasz élvonalban játszani, vagy sem! Naná, hogy akarok – válaszoltam. Azzal a lendülettel autóba pattantunk, és meg sem álltunk Itáliáig! Hétnapos próbajátékról volt szó, amiből két hét lett, aztán aláírtuk a szerződést kettő plusz két évre, és az egyetemre is beirattak, ugyanarra a szakra, amelyre Zágrábban jártam volna.

– Milyen érzés a világ egyik legjobb klubcsapatában, a világ vitathatatlanul legszínvonalasabb, legelismertebb bajnokságában játszani?
– Nagyon durva! Életemben nem gondoltam, hogy ilyen helyre kerülök tizennyolc évesen. Zágrábban négy évet terveztem, gondoltam, később majd továbbállok. Óriási ajándék ez az élettől.

– Mikor kapcsolódott be új csapata, a Sant’Orsola Asystel Novara életébe?
– Edzőmeccseket és az Olasz Kupa-mérkőzéseket játszottak akkoriban. A válogatottjaink – mind az öten – Japánban voltak a világbajnokságon.

– Az elmúlt hétvégén Portugáliában szerepeltek az Élcsapatok Kupája selejtezőjén, és címvédőként óriási meglepetésre csak a CEV-kupában folytathatják. Hogyan reagáltak a klubvezetők?
– Egyelőre nem volt balhé, a hétvégi Szuperkupa négyes döntő előtt nyilván nem akartak nagyon leszidni minket. Majd utána… Én már felkészültem az agymosásra, egyelőre azonban nem sokat értek abból, amit olaszul mondanak. Néhány csapattársammal horvátul, a többiekkel olaszul, az edzővel angolul beszélek, amikor otthonról keresnek telefonon, akkor pedig természetesen magyarul. Keverednek a nyelvek rendesen, de nem baj, lassacskán belejövök, egyébként is szeretem a kihívásokat.

– Mi történt a Trofa elleni Élcsapatok Kupája-selejtezőn? Miért kaptak ki 3:1-re?
– Egyrészt jók, motiváltak voltak a portugálok, másrészt iszonyatosan hideg, mindössze tizenkét fok volt a teremben, harmadrészt a válogatottjaink pihenőt kaptak, és nem is játszottak egyetlen percet sem! Natasa Osmokrovic egy hete úgy fogott talajt, hogy a jobb kezének gyűrűs ujja belefúródott a földbe, Sanja Popovic pedig a térdét fájlalja.

– Mik a csapat céljai az idei szezonra?
– Szeretnénk bajnokságot és CEV-kupát nyerni! Persze tudom, hogy nem lesz könnyű, de nagyon jól lenne, ha a magyar bajnokság után az olasz pontvadászatból is lenne egy aranyérmem!

– Ehhez azért az A1 Liga másik két élcsapatának, a Bergamónak és a Jesinek is lesz néhány szava…
– Az biztos! Bár még nem játszottunk velük, majd január hetedikén megyünk Bergamóba. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, mert nálunk egyszerűen leírhatatlan, fantasztikus hangulat van minden meccsen! Háromezer férőhelyes a csarnokunk, de rendszerint állóhely sincs, rengetegen kiszorulnak az arénából! Nekik a város főterén óriáskivetítőt állítana fel, ott gyűlnek össze, s szurkolnak nekünk. Olyan hangzavar, üdvrivalgás van minden egyes pont után, hogy mindig beleborzongok. A lefújás után pedig jönnek autogramot kérni a szurkolók, a legfiatalabbaktól az idős bácsikig rengetegen.

– Milyenek az edzések?
– Fárasztóak! Nem ritkán előfordul, hogy két óra labdás tréning után átmegyünk a konditerembe, és ott folytatjuk. Persze eredménye is van, korábban háromszázöt centi volt az érintőmagasságom, most háromszáztizenkettőnél tartok, és érzem, hogy még van bennem…