Vereséget szenvedett a magyar csapat, így már nem juthat tovább

Minden szép és minden jó – volt. Egészen a románok elleni mérkőzés utolsó labdamenetéig. Eksztázisban ugráló, dudáló, ordibáló magyar szurkolók (a „Ria, ria, Hungária!” és a „− Ki a jobb? − Magyarok!” volt a két listavezető dal), a pályán minden labdáért – és ami talán még fontosabb, egymásért is – megszakadó játékosok, fantasztikus hangulat, hatalmas meccs.

Aztán jött egy kiszorított helyzetből elengedett ejtés, egy román blokk, és a döbbenet.
„Most akkor kikaptunk?” – kérdezte mellettem egy szurkolótársam. „Kikaptunk” – érkezett a rövid és tömör válaszom. A kis magyar tábor néma csöndben figyelte, amint a pálya egyik felén a román csapat ugrálva ünnepel, a háló másik oldalán pedig a lógó orral, tétován ácsorgó magyarok kérdően néznek egymásra. Talán ők sem hitték el, hogy vége.

„Rettenetesen csalódottak voltunk. Nem játszottunk jól, de az ellenfél sem. Egy simán nyerhető mérkőzést buktunk el…– mondta szomorúan a csapatkapitány, Mózer Zoltán.

Lehet keresni az okokat és a miérteket, de egy dolog biztos: nem szabad külön-külön hibáztatni a játékosokat ezért a vereségért, hiszen a csapat volt az, amelyik kétszer is felállt a padlóról, és a csapat volt az, amelyik a találkozó végét – elsősorban fejben − már nem bírta.
A csapat. Érdemes ízlelgetni ezt a szót, régen volt már ilyen erős összetartás a játékosok között a férfiválogatottban.

„Úgy érzem, mostanra kialakult ez a stabil mag, amelyik nyugodtan végigdolgozhat több évet – mondta Mózer a vasárnapi ebéd után. – Tudom hogy az utóbbi időben sokan, sokszor mondták ugyanezt, de higgye el nekem, rég volt ilyen erős a csapategységünk.”
És valóban, ha az ember végignéz egy edzést, láthatja, hogy a keret „tizenkettedik” játékosa is ugyanúgy élvezi az edzést, mint a stabil kezdők, és ugyanúgy zrikálja a legnagyobb sztárokat (sőt, néha a kapitányt is), mint bárki más.

A bosnyák meccs előtt az volt a fő kérdés, hogy mennyire tudja magát túltenni a csapat az előző napi fájó vereségen. Nos, az első néhány labdamenetben úgy látszott, hogy nem teljesen, hiszen messze nem voltak tökéletesek az akcióink. Ennek ellenére tartottuk a lépést az ellenféllel, mert a bosnyákok sem játszottak tökéletes röplabdát (5:4). A centereink ezúttal jól kezdték a meccset, Nagy és Kovács is jól blokkolt, ütött és szervált. A folytatásban az ütőjátékosok vették vállukra a magyar csapatot, és Mózer valamint Veres pontjaival távolodtunk az ellenféltől (13:9). A második technikai szünetig a néhány rossz magyar feladás ellenére maradt a különbség a csapatok között, mert a hálónál ezúttal jól blokkoltak a játékosaink, ám 16 pontnál megrekedtünk, így Kántor Sándornak időt kellett kérnie (16:15). A pihenő jót tett a csapatnak, és Szabó Dávid jó szerváival, valamint Veres pontos befejezésével ismét állva hagytuk a riválist, az előnyünkkel pedig jól gazdálkodtunk, így megnyertük az első játszmát (25:21, 1:0).

A második szett magyar szempontból jól indult, hiszen már a legelején magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést, ám a bosszantó hibák sajnos megmaradtak, így nem tudtunk komolyabb előnyt kialakítani (8:6). Ekkor azonban jött Veres Péter! Az Ural Ufa légiósa 6:6 után zsinórban négyet nyithatott, így sikerült négy ponttal elhúzni! A bosnyákok nem adták fel, és szívós mezőnymunkával felzárkóztak egy pontra, így Kántor 12:11-nél feladót cserélt. Ez a húzás bevált, és egy olyan labdamenetben, amikor ötször (!) sáncoltuk a bosnyákokat, ismét nagyobb vezetésre tettünk szert (15:12). Ekkor már tartott, és ezután folytatódott a Nagy József-show! A center sorozatban nyolcszor nyithatott, ezzel pedig bebiztosítottuk a játszmagyőzelmet (25:18, 2:0).

A harmadik játékrész rettenetesen indult, hiszen a bosnyákok jó szervákkal hamar 5:1-es vezetésre tettek szert, érkezett is Kántor időkérése, majd második cseréje: a jól fogadó, de támadásban gyengélkedő Mózer Zoltán helyett Németh Szabolcs érkezett a pályára. Sajnos ez is csak átmeneti lendületet hozott, Szabó Dávidnak nem sültek az ütései, így a bosnyákok jelentős előnybe kerültek (5:11). A folytatásban sem sokat változott a játék képe, sok volt a hiba a magyarok játékában. Aztán a bosnyákok besegítettek, és ők is elkezdtek rontogatni, így ennek, és Németh Szabolcs parádés szerváinak köszönhetően egy pontra megközelítettük az ellenfelet (14:15). Ekkor vált igazán élessé a meccs, váltakozva estek a pontok, mindkét csapat az életben maradásért küzdött! 19:19-nél megtört a jég, és egyenlítettünk! Sajnos a vezetést nem sikerült átvenni, sőt, a bosnyákokat visszahoztuk a meccsbe: előbb 24:20-ra elhúztak, majdmeg is nyerték a szettet (21:25, 2:1).

A negyedik felvonás elején megint egymás hibájából éltek a csapatok (nekünk volt több ebből a műfajból), illetve a mieink nem bírtak a balkezes Salihoviccsal (3:6). Szerencsére nem sokkal később Nagy József került a nyitóhelyre, így 9:9-nél kiegyenlítettünk. A következő labdamenetek ismét nem rólunk szóltak, és bár a technikai szünetig sikerült visszajönni a szettbe, a csapatukat fanatikusan hajtó bosnyák szurkolók joggal örülhettek a vezetésnek (14:16). Pontos bosnyák akciók következtek ezután, így 15:20-nál a magyar kapitány kikérte második idejét is. Ez sem használt, teljesen szétesett a magyar válogatott, így a bosnyákok kiegyenlítették az állást (16:25, 2:2).
A döntő szettet az ellenfél kezdhette hatalmas lélektani előnyről, hiszen 0:2-ről sikerült egyenlíteniük. Sajnos a magyar csapat nem is találta a ritmus a szett elején, és a bosnyákok hamar nagy előnyre tettek szert, 2:5-nél pedig Kántor Sándornak időt kellett kérnie. Ez sem használt, a kulcsjátékosaink sorban csődöt mondtak, egyedül Németh Szabolcs nyújtott a valós tudásának megfelelő játékot. 4:8 után egy hárompontos rohammal még felcsillant az esély a győzelemre, sőt, 9:9-nél sikerült az egyenlítés is, ám ezután a nyitásaink rendre a hálóban landoltak, amikor pedig Kovács Zoltán egy az egyben leblokkolták, már hiábavaló volt az újabb időkérés, és a bosnyákok „kigazdálkodták” a szettet (11:15, 2:3).

„Olyan ez, mint a maratonfutás: ott is egy idő után elérsz egy falat, amikor azt érzed, hogy nem bírod már tovább. Ha azt a falat nem tudod átlépni, akkor elvesztél. Mi szombaton és vasárnap is ott toporogtunk előtte, de képtelenek voltunk átugrani rajta. Amíg ez nem változik, nem tudom, mit tehetünk” – értékelt a találkozó után Kántor Sándor.

A játékosok pedig ismét csalódott arccal ültek a pálya szélén. Reméljük az összetartás megmarad…