Erőss Zsolt: Mászni akarok, visszamenni a hegyre

–Honnan az erő?
–Megedzettek a hegyek – mondta a kórházban fekvő Erőss Zsolt. – Szinte az egész életem a küzdelemről, az akadályok legyőzéséről szól. Képzelje el, mit szólnának a barátaim, a családtagjaim, a sporttársaim, ha most összeomlanék.

–Nincsenek fájdalmai?
–Jól vagyok. Már persze a körülményekhez mérten.

–Még nevetni is tud...
–Miért csodálkozik? Volt időm megemészteni mindazt, ami velem történt. Sőt volt időm rákészülni az új életformára, s arra is, hogy elveszítem a jobb lábam egy részét. Túl vagyok rajta. Előre nézek, s a jövőt tervezem. Meg aztán nézzen körbe a szobában. Itt vannak velem a szeretteim, édesanyám, aki egyfolytában pityereg, s akit még nekem kell vigasztalnom. Erős vagyok. S nem csak a nevem miatt.

–Emlékszik a balesetre?
–Minden pillanatára. Nem volt különösebben veszélyes terep, a Tátrában mentünk hárman, jó tempóban, a tervek szerint. Már lefelé tartottunk, amikor egészen váratlanul lecsapott ránk a lavina. Nem volt semmi előjele, így igazából felkészülni sem tudtunk rá, ha csak annyiban nem, hogy jól beékeltük magunkat a sziklafalba. Talán ha porhó zúdul ránk, könnyebben megússzuk, de nehéz, súlyos adagokat kaptunk fentről, amelyekkel szemben tehetetlenek voltunk. Arra is pontosan emlékszem, ahogy kiszakad a falból a vas, ahogy csúszok, sodródom, zuhanok le a hófolyammal együtt. Szinte látom, ahogy megpróbálok megkapaszkodni, lassítani a sebességen, s persze élénk kép az is, ahogy belenyugszom, s felkészülök a legrosszabbra.

–Halálfélelme volt?
–Sokszor van halálfélelmem, de ez természetes. Ott például csak a szerencsén múlt, hogy nem csapódtam neki valamelyik sziklának, kőtömbnek. Jóllehet eltört két bordám, no meg mindkét lábam, a körülményekhez képest szerencsésen úsztam meg.

–Hiszen elveszítette az egyik lábát...
–Az én döntésem volt.

–Úgy érti, hogy elkerülhető lett volna az amputáció?
–Igen. Mondom, hogy én döntöttem a csonkolás mellett. Egyre csak az járt a fejemben, mászni akarok, visszamenni a hegyre, minél gyorsabban, hiszen ott élek igazán. Amikor bekerültem a baleseti sebészetre, és többször is beszéltem professzor Sárváry Andrással, már sejtettem, hogy súlyos az állapotom. Nem kertelt, elmondta, rosszak a leleteim, a lábam olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy azzal teljes értékű életet már nem élhetek. Megmaradhat, de akkor sántítani, bicegni fogok, s tán rövidebb is lesz, mint a másik. S akkor még nem beszéltünk a rossz vérkeringésről, a bármikor fellépő komplikációkról. A professzor választás elé állított.

–Azt kérdezte, levághatja-e a lábát?
–Pontosan.

–Erre mit lehet felelni? Azt, hogy igen, professzor úr, vágja le, legyen kedves?
–Hangsúlyozom, mindent százszor átgondoltam, és mindent megbeszéltem a családommal.

–Iszonyú döntés.
–Csak annak tűnik. Már olyan protézist készítenek, amely szebb, mint az eredeti. Mondjam Oscar Pistorius nevét? Tudja, az a dél-afrikai sprinter, aki a két műlábával gyorsabb, mint az egészségesek. Ez lesz velem is. Innen majd átköltözöm a rehabilitációs intézetbe, ahol megkapom a számomra készített művégtagot, és visszatérek az életbe. Tavasszal már sétálni, futni akarok, az ősszel pedig újra hegyet mászni.

–Úgy beszél, mintha kificamodott volna a bokája.
–Így is élem meg. Egyszerű sportsérülés az enyém, némi komplikációval. A hegymászás veszélyes üzem, aligha kell felsorolni hány és hány tragédia történik ott fenn, a csúcsok közelében. Aki ennek a szenvedélynek hódol, felkészülhet mindenre.

–Nem sírt?
–A fájdalomtól?

–Nem. Arra a pillanatra gondolok, amikor eldőlt, vagy inkább eldöntötte, hogy elveszíti a fél lábát.
–Képzelje el, itt állt az ágyam körül nagyjából hat orvos, s velem beszélgettek. Hogy nézett volna ki, hogy a hegyek leküzdője, a képeken mindig határozott, erős férfiként megjelenő sportoló egyszer csak elsírja magát. De időm sem volt erre. Pénteken egyértelművé vált, hogy rosszak a leleteim, szombat délután az ágyamnál összehívták a konzíliumot, és én igent mondtam a kérdésre, aztán zsupsz, már mentünk is a műtőbe. Illetve engem toltak.

–És ha ránéz...?
–A csonkolt lábamra? Már kezdem megszokni. Nincs bennem sem düh, sem kétségbeesés, sem harag.

–Hisz Istenben?
–Visszafogottan.

–Akkor ezt az egészet nem valamiféle büntetésként éli meg.
–Maradjunk a sportsérülésnél. Felépülök, rendbe szedem magam, minden megy tovább, mint azelőtt.

–S azt komolyan gondolja, hogy már az idén újrakezdi?
–A lehető legkomolyabban. Fizikailag tökéletes állapotban vagyok, bár egyre nehezebben viselem el a fekvést. Ha megkapom a protézist, gyorsan megbarátkozom vele, és már kezdődhetnek is a visszafogott edzések, jöhet az egyre nagyobb terhelés. Én, valamikor októberben vagy novemberben igenis megküzdök egy hegycsúccsal. Engem aztán nem fog legyőzni a természet.