Meghalt, hogy legenda lehessen - de nem is biztos, hogy élt

Ki tudja, mi történik, ha a görögök és a perzsák nem háborúznak egymással. I. Dareiosz azonban biztosítani akarta a hatalmát az Égei-tenger felett is, ez pedig csak akkor volt lehetséges, ha legyőzi a szembeszegülő görögöket. Hosszú évekig próbálkozott, de sem diplomáciai, sem katonai eszközökkel nem tudta „jobb belátásra bírni" a helléneket.

Az i.e. 490-ben folytatott hadjárat egyik legfontosabb ütközetét Marathónnál vívták, a tétje pedig lényegében Athén volt. A csatát végül a görögök nyerték meg. Történetünk innentől veszi kezdetét.

Miután kiderült a harc kimenetele, a sztori szerint az athéni seregek valahogy értesíteni akarták városuk lakosságát, hogy nyugi, nem kell aggódni, az ellenség elbukott. (A valóságban a csapatok erőltetett menetben tértek haza, hogy megelőzzék a félszigetet a tengeren megkerülő perzsa hajókat.)

Az ezt követő események mára legendává váltak, csak sajnos valószínű, hogy semmi sem igaz belőlük. A hiedelem úgy tartja, hogy egy hivatásos futó, Pheidippidész, vagy más néven Philippidész futva tette meg a Marathón és Athén közötti távot, amely egyébként a valóságban nem 42 km, hanem csak 36.7 km volt. A hírnök a piactérre megérkezvén csak annyit tudott mondani, hogy „Győztünk", majd a kimerültségtől összeesett és meghalt.

Ez a történet magja. Sajnos a görög–perzsa háborúk históriáját megíró Hérodotosz nem tesz említést erről a futásról, vagy hogy bárki más hasonlót cselekedett volna. Pheidippidészt megemlíti, de mint azt a futót, akit még a csata előtt menesztettek Spártába, hogy segítséget kérjen tőlük.

A marathóni futó legendája minden valószínűség szerint más, későbbi történetírók képzeletének szüleménye, pontosabban egyfajta összemosása a fenti két eseménysornak. Mindenesetre tény, hogy ez a történet lett a kiindulópontja a sport egyik legnagyobb presztízsű versenyének.

Egy vers hatása az olimpiára

Legenda ide vagy oda, könnyen előfordulhatott volna, hogy a maratoni futás szép lassan a feledés homályába merül, ha egy angol költő, Robert Browning nem ír verset Pheidippidészről. Márpedig éppen a vers hatására döntött úgy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy 1896-ban műsorra tűzi a maratoni futást is.

Az első athéni játékokon minden görög azért imádkozott, hogy a 40 km-es viadal győztese az egyik honfitárs legyen. Erre elég nagy esély mutatkozott, mivel a 17 induló közül mindössze öt volt külföldi.

A stadionban várakozó közönség nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, amikor bejelentették, hogy Luisz Szpiridon tűnt fel elsőként a versenyzők közül.

A stadionba belépő atlétát természetesen óriási ováció fogadta, ráadásul az utolsó körre csatlakozott mellé a görög koronaherceg is. Luisz Szpiridon a győzelme után soha többet nem versenyzett. Ezen a maratonin lett harmadik a magyar Kellner Gyula (miután utóbb kizárták előle a csaló Szpiridon Belókaszt).

A maratonit kocsival (is) szokás teljesíteni

Belókasz „nyomán” az első olimpiákon szokássá vált, hogy a táv egy részét kocsival próbálták megtenni. Közülük is alighanem az amerikai Frederick Lorz „örvendett" a legnagyobb hírnévnek. Az 1904-es St. Louisban megrendezett játékokon már 14 kilométer után érezte, hogy elfogy az ereje. Menedzsere (!) hozta is mindjárt az autóját, Lorz belepattant, és meg sem álltak a 32. kilométerig. Akkor kiszállt, és újra futni kezdett, egészen a stadionig, ahol várta őt az éljenző tömeg, Lorz pedig megdicsőülve, győztesként átszakította a célszalagot.

A nézők persze látták, hogy mit csinált, ezért szóltak a versenybíróknak, hogy ez így nem oké, tenni kellene valamit. Miután szembesítették a tényekkel, Lorz kényszeredett mosollyal csak annyit mondott: „Csak vicceltem!"

Az Amatőr Atlétikai Unió azonban nem találta ennyire tréfásnak a dolgot, és örökre eltiltotta Lorzot az amatőrviadaloktól. Lorz később bocsánatot kért, és újra futhatott: 1905-ben megnyerte a szintén hatalmas presztízsű bostoni maratonit – immáron teljesen szabályos módszerekkel...

Az 1904-es olimpiai versenyen egyébként Thomas Hicks győzött, bár vele kapcsolatban megjegyezték, hogy sztrichninnel és egy kis brandyvel erősítette fáradt szervezetét. Ez szintén a szabályokba ütköző cselekedet, vagyis őt is ki kellett volna zárni, de ez már nem történt meg...

A királyné egy apró szívességet kér

Amikor az 1908-as londoni olimpia szervezői ismertették a maratoni futás útvonalát Alexandra brit királynéval, őméltósága csóválni kezdte a fejét, hogy nem lesz ez így jó. Az eredeti terv szerint a futók a Windsor-kastélytól a White City Stadionig futottak volna 42 km-t, azonban így a királyi páholy nem láthatta volna a célba érkezést. Ezért Alexandra megkérte a rendezőket, hogy ugyan hosszabbítsák már meg a maratoni futás távját annyival, hogy az atléták pont a királyi páholy előtt érjenek célba. A királyné akkor még nem tudhatta, hogy ez a kis változtatás döntő jelentőségű lesz a jövőre nézve.

Ezzel a toldással ugyanis a verseny távja 42 195 méterre nőtt, ami pontosan megfelel a jelenlegi penzumnak. Hivatalosan az 1924-es párizsi olimpián futották le először ezt a ma is változatlan távot.

A londoni játékokon egyébként nem a győztes lett a legnagyobb hős, hanem Dorando Pietri. Az olasz sportoló a maratoni futás egyik legnagyobb esélyeseként érkezett az angol fővárosba. Sokáig úgy tűnt, hogy ő diadalmaskodik, mivel elsőként érkezett a stadionba. Ott azonban teljesen elkészült az erejével, és hiába volt már csak 200 métere hátra, összeesett.

A szervezők semmiképpen nem akarták, hogy a mögötte érkező amerikai John Hayes nyerjen, így többször felsegítették az újra meg újra összezuhanó Pietrit, akit végül szó szerint becipeltek a célba – elsőként.

Hayes persze fellebbezett, ami után jogosan őt hirdették ki győztesnek. Viszont majdnem mindenki Dorando Pietrit ünnepelte, az uralkodó pár még egy arany serleggel is megajándékozta az olaszt fantasztikus küzdeni tudásáért.

A sors kárpótolja a koreai legendát

Ez az én kedvenc történetem. Az 1936-os berlini olimpián a koreai Szon Ki-csung országa első olimpiai érmét, mindjárt egy aranyat nyert. Mivel azonban akkor szülőhazája japán uralom alatt állt, Szon Kitei néven Japánnak kellett versenyeznie.

Dél-Korea érthetően a mai napig sajátjaként tartja nyilván ezt az érmet, azonban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalosan japánként jegyzi az aranyat.

A díjátadó ceremónián Szon Ki-csung szemmel láthatóan nem örült. Ő nem ilyen győzelmet képzelt el. Amikor meghallotta a japán himnuszt és meglátta a felhúzott japán zászlót, a könnyei csorogni kezdtek. 

A koreai „The Dong-a Ilbo" nevű újság (angolul East Asia Daily) egyik riportere készített egy fotót a díjátadásról, rajta Szon Ki-csunggal úgy, hogy a riporter kiretusálta a képről a melegítőjén lévő japán zászlót. Az akció úgy felbőszítette a japán vezetést, hogy börtönbe zárt nyolc embert, akiket összefüggésbe lehetett hozni a „bűntettel", emellett kilenc hónapra felfüggesztette a lap működését.

A sors kárpótolta Szon Ki-csungot, méghozzá nem is akárhogy. Amikor 52 évvel később Szöul 1988-ban nyári olimpiát rendezhetett, a szervezők úgy gondolták, hogy felkérik az akkor már 74 éves legendát, hozza be ő az olimpiai lángot a stadionba. Ennél nagyobb megtiszteltetés kevés létezik.

Ebből a felvételből néhány másodperc Whitney Houston „One moment in time" című dalának klipjében is megtalálható.

A mezítlábas bajnok duplája

Abebe Bikila volt az első az ötkarikás játékok történetében, aki kétszer is meg tudta nyerni a maratoni futást. Eredetileg nem is lett volna tagja az 1960-ban Rómába utazó etióp küldöttségnek, csakhogy Wami Biratu szegény eltörte a bokáját egy, az utazást nem sokkal megelőző laza focimeccsen.

Az olimpia hivatalos cipőszponzora az adidas volt, azonban Bikila egyetlen olyan lábbelit sem talált, amelyben tökéletesen érezte volna magát. Mindössze néhány órával a start előtt döntötte el, hogy akkor inkább nem is vesz fel semmit, mezítláb futja végig a távot. A riválisok mosolyogva méregették Bikilát, aki azonban általános meglepetésre megnyerte az aranyérmet.

Amikor a verseny után megkérdezték, hogy mégis miért nem futott cipőben, ezt válaszolta: „A világ tudtára akartam adni, hogy hazám, Etiópia mindig eltökéltséggel és hősiességgel küzd a győzelemért."

Négy évvel később, Tokióban nem nagyon számítottak arra, hogy ismét elindul. Márpedig ezt tette, és ezúttal cipőben. Akkor már nem csak az adidas lábbelijei közül lehetett választani, mert a Puma is jelen volt, végül ez utóbbi cég cipőjében teljesítette a távot. Azt a taktikát alkalmazta, amellyel Rómában is nyert, vagyis a mezőnnyel együtt futott a táv nagyobbik részében, majd néhány kilométerrel a cél előtt robbantott, és onnantól kezdve már nem volt ellenfele.

A tokiói stadionban, miután az ünneplő tömeg éljenzése közepette célba ért, egyáltalán nem tűnt kimerültnek, sőt egy kis gimnasztikázás közben azt mondta az újságíróknak, hogy további tíz kilométert is könnyedén lefutott volna még.

Akit nem engedtek triplázni

Könnyen lehet, hogy ma Waldemar Cierpinskit tartanák minden idők vitathatatlanul legnagyobb olimpiai maratoni futójának, ha nincs az a fránya bojkott a Los Angelesben megrendezett 1984-es olimpia kapcsán. A kezdetben gyaloglásban versenyző keletnémet Cierpinski 1976-ban Montrealban és 1980-ban Moszkvában is győzött. Azonban a hidegháború folyományaként a két világrendszer a sportban is adott egy-egy pofont a másiknak, így 1980-ban a nyugati, 1984-ben a keleti blokk tagországainak többsége nem indult a nagy seregszemlén.

Pedig Cierpinski rengeteg interjúban hangoztatta, hogy volt benne elég erő egy harmadik olimpiára is. Pályafutása így is fantasztikusnak mondható (noha 1980-ban ős is csonka mezőnyben lett első), hisz rajta és a már említett Abebe Bikilán kívül senki sem tudott duplázni maratoni futásban olimpián.

Egyik fő riválisa, az amerikai Frank Shorter doppingolással vádolta meg Cierpinskit, aki – lévén keletnémet – megannyi honfitársához hasonlóan mindenképp „gyanúsnak" számított. Azonban sohasem bizonyosodott be, hogy valaha is használt volna tiltott teljesítményfokozó szereket.

A biztonsági intézkedések kudarca

Az új évezred első, 2004-es olimpiáját Athén kapta. A város 1896 óta először adott hivatalosan otthont a játékoknak (az 1906-os rendezvényt a NOB nem ismerte el). A szervezők igyekeztek minél jobban felidézni az ókori hangulatot, ezért néhány versenyt az antik helyszíneken tartottak meg.

A maratoni futás esetében nem is lehetett kérdéses, hogy a mondabeli hírnök feltételezett útvonalát jelölik ki. Az ünnepet azonban egy nem mindennapi incidens zavarta meg.

A történet előzményeként meg kell említeni, hogy már javában tartottak az előkészületek, amikor 2001. szeptember 11-én arab al-Kaida terrorszervezet egy csoportja brutális támadásokat intézett az Egyesült Államok ellen.

A történtek alaposan felbolygatták a világot, és persze a sportéletre is jelentős hatással voltak. Ezért fordulhatott elő, hogy az athéni olimpia szervezőbizottsága korábban soha nem látott összeget, 1.35 milliárd dollárt kényszerült fordítani a biztonságra.

A maratoni futás közben történt incidens azonban világossá tette, hogy aki támadni akar, az tud is, lehetnek bármilyen szigorúak az ellenőrzések. A férfiak versenyén tíz kilométerrel a cél előtt a brazil Vanderlei de Lima futott az élen meggyőző fölénnyel, amikor Cornelius Horan, egy egyházából (pszichiátriai okok miatt) kitaszított ír pap a nézők közül berohant a pályára és az út szélén állók közé tolta a megdöbbent brazil atlétát.

Az elmegyógyintézetben is kezelt Horan akkor már nem volt ismeretlen a közvélemény számára, egyfajta vallási Jimmy Jumpként is lehetne jellemezni őt. Horan volt az, aki a 2003-as silverstone-i Formula–1-es futamon berohant a pályára, őrült módjára szembefutva a száguldó autókkal, kezében a Bibliát népszerűsítő feliratokkal.

De Lima fél percet veszített az incidenssel, ami éppen elég volt ahhoz, hogy kiessen a ritmusból és elveszítse az esélyét az első helyre, majd végül bronzérmesként fejezte be a versenyt. Horan később elnézést kért a tettéért...

A versenyt végül az olasz Stefano Baldini nyerte meg, Vanderlei de Lima pedig vigaszként és sportolói nagyságának elismeréseként megkapta a Pierre de Coubertin-érmet. Sokra ment vele...