Zuhanni jó - ugrás négyezer méterről Sidi Péterrel

Vágólapra másolva!

2011.07.18. 17:51

Címkék

Egyszer egy interjúban említette, ejtőernyőzik. Mert amellett, hogy jó móka, a mentális felkészülés része. Gondoltunk egyet, elkísértük Sidi Pétert a Siófok melletti Kiliti repülőtérre, és tandempilótára erősítve testközelből is átélhettük, mit jelent négyezer méter magasból a mélybe zuhanni.

Mentális felkészülés. Elég furcsának tűnik ezen fedőnév alatt kiugrani egy (működő) MI-8T típusú szállító helikopterből, ezért úgy döntünk, megnézzük magunknak. Pontosabban fotós kollégánk kijelenti, a földről követi az eseményeket, pedig Sidi Péter már neki is kitalálta, hová ülhetne fotózás közben (hozzászíjazva valami ülő alkalmatossághoz úgy, hogy a lábai kilógnának a helikopterből...), aki azonban érthető módon nem vállalja a bevetés ezen formáját.

KATTINTSON A KÉPRE ÉS TEKINTSE MEG A GALÉRIÁT!

„Imádok ejtőernyőzni, ami annyiban hasonlít a lövészethez, hogy a levegőben is precizitásra és kontrollra van szükség, és stresszhelyzetben kell mindent tökéletesen végrehajtani" – mondja a világbajnok sportlövő, aki 2009-ben ugrott először.

Hogy honnan jött az ötlet? Nem is ő lenne! Az átlagember, ha külföldi ismerőse Magyarországra érkezik, a Várba vagy egyéb nevezetességekhez viszi szórakozni vágyó vendégét. Sidi Péter inkább kiugrott vele négyezer méter magasból.

„Féltem az elején, ez természetes, de az első ugrás mindig emlékezetes, ne lepődjön meg, ha a következő éjszaka zuhanásról álmodik" – mondja hamiskás mosoly kíséretében – arra utalva, hogy életemben először készülök ejtőernyőzni.

„Sajnos most nincsenek felhők az égen, pedig olyankor nagyon jó ugrani – folytatja nagy lelkesedéssel Sidi Péter. – Esőben is zuhantam, az is remek érzés, amikor az ember lehagyja az esőcseppeket. Most min csodálkozik? Azok nyolcvan kilométer per órával esnek, mi viszont kétszázzal."

AZ UGRÁS
(A felvételt Sidi Péter készítette ugrás közben a sisakjára szerelt kamera segítségével, a vágás és az aláfestő zene is az ő keze munkája.)

ADATOK A MAGASBÓL
4000 méter magasról történik az ugrás
1500 méter magasan nyílik ki az ejtőernyő
206 km/órás átlagsebességgel zuhannak az ugrók
45 másodpercig tart a zuhanás
29 ejtőernyős fér be a gépbe

Kétszázzal?... Ezen saját érdekünkben hamar túllépünk, s már hozza is a felszerelést a Macska becenevű, mellém (illetve a hátamra) felkért tandempilóta. Spéci szemüveg és fekete overall – nem tudtam, mi hiányzik a negyvenfokos hőségben. Sidi Péterhez fordulok: nem úgy volt, hogy pólóban is lehet ugrani?

„Van, amikor így ugrunk" – oké, téma lezárva, mi beöltözve, kamerák izzítva.

Egy Sidi Péter sisakján, egy pedig az ejtőernyősök fotósánál, aki maga is ugrik a többiekkel, és mindent testközelből megörökít. Egy szabály van, folyamatosan a kamerájába kell mosolyogni.

Az első grimaszok kevéssé őszinték, Sidi Péteré bezzeg az. Élvezi, hogy helyzeti előnyben van. Hol van már a 2009-es első ugrás...

Azóta a kiváló sportlövő egyedül ejtőernyőzik, és mielőtt felszállnánk, az előző napi kígyóugrás képeit nézegeti egy számítógépen: egymás sarkába kapaszkodva zuhantak a delikvensek, ami nagyon jól néz ki, csak éppen nem tudom magam függetleníteni a gondolattól, hogy nemsokára mi is olyan magasan leszünk.

ÉGI JEL
Nem vagyok normális, ez most már hivatalos. Nem elég, hogy négyezer méter magasból készülök épp a mélybe vetni magam, saját elhatározásból jutottam el idáig. Be is villan a Hannibál című film egyik mondata: „akkor jó ötletnek tűnt.” De hajt a kíváncsiság, tapasztalni akarom, mit ért az alatt Sidi Péter, hogy ha az ember ki mer ugrani ilyen magasról, többé semmitől sem fél, attól főleg nem, hogyan teljesít a lőállásban. Újabb idézet ugrik be, ezúttal egy viccből: nem vak ez a ló, hanem bátor. Akárhogy is, egy biztos, eltökélt. Nem hagyom magam kizökkenteni nyugalmamból (?), hiába igyekszik Sidi Péter mindenféle megjegyzéssel elbátortalanítani („én mondjuk nem mernék kiugrani ilyen magasról hátizsák nélkül”). Macskára, a tandempilótára nézek, és megtudom, tériszonya van, de csak létráról, négyezer méterről nem. De nem, ez sem veszi el a vállalkozó kedvem, az meg főleg nem, hogy kiderül, eddig még csak egyszer kellett valakit gépen visszahoznia, a többieket ejtőernyővel segítette le a földre. Persze kisegítenek, ezt úgy kell mondani, én hoztam le a hátamon a tandempilótát. Közben igyekszem memorizálni, melyik végtagomat hová kell tenni zuhanás előtt, alatt és után, de annak tudatában, hogy nemsokára négyezer méter magasan ezt alkalmazni is kell, valahogy kevésbé fog az ember agya. Amikor fölérünk, s kezdenek eltűnni az emberek a mélyben, egy pillanatra inamba száll a bátorság, de Macska határozott mozdulatainak hála, nem tart sokáig a helyzet. Utána viszont, amikor zuhan az ember, olyan érzés keríti hatalmába, amely miatt már akkor tudja, ide visszajönne máskor is (persze azt akkor még meg is kell érni). Egyből más világításba kerülnek a fejemben kavargó mondatok: utólag is jó ötletnek tűnik a zuhanás, és alighanem már én sem félek semmitől. Meg a mosolyom is végre őszinte.

A helikopterben megy az ugratás. Az életükben először ejtőernyőzők csendesen (félve?) szemlélik, milyen magasra emelkedünk, a rutinosabbak idegenvezetést tartanak, erre a Balaton, ott a Tihanyi-félsziget és a többi. Kamera az arcon, mosoly.

„Most már nincs visszaút" – vigyorog rám Sidi Péter a sisakja mögül, és szép sorban elkezdenek kiugrani az emberek.

Nem is az a félelmetes, ami ránk vár, hanem látni, ahogy alászállnak a közvetlen előttünk lévők. Sidi Péter jobbomon, mi pedig Macskával összeszíjazva totyorgunk a helikopter széle felé az „Aki nem lép egyszerre, idő előtt kizuhan" című fiktív nóta ütemére.

Macska a bal oldalra fordítja a fejem – tudom, tudom, kamera, fogvillantás –, majd Sidi Péterrel egyszerre ugrás kifelé.

Adrenalin az egekben, egyelőre mi is, még egy szaltót is dobunk, azt sem tudom, honnan vegyek levegőt, pedig kétszázzal jön szembe, és figyelmeztettek lent is, hogy úgy kell, mint a földön. Ám a földön nem közeledik feléd a föld...

A kamerás ember hihetetlen. Zuhanás közben is mellénk kerül, a másik oldalon pedig Sidi Péter repül és fordítja felénk sisakját – akinek ilyesmire is marad energiája ekkora magasságban, tényleg tudhat valamit.

Egyszercsak elmúlik a zuhanás érzése. Csak ülünk a levegőben néhány ezer méter magasan, fülem bedugulva, mosoly az arcomra ragadva, közben Macska ütögeti a vállam, hogy most már kitárhatom a karomat.

Közben érzem, ahogy „rugdalózik", gondolom, próbálja a helyes irányba terelni a tandemet. Aztán hatalmas rántás, kinyílik az ejtőernyő! Innentől már lehet beszélgetni is, Sidi Péter viszont addigra már messze jár, azaz esik, egyszóval előbb ér földet, mint mi. Profin, gyakorlottan.

Aúúú, ez nem ér!

Macska azt mondta, az ő fenekén fogunk csúszni földet éréskor, csak aztán annyira felhúzom a lábamat (ahogy mondták), hogy én is megélem a becsapódás egyébként kellemes és megnyugtató pillanatát.

Remélhetőleg mentálisan kellőképpen felkészült az Európa-bajnokság előtt álló Sidi Péter, aki persze fotós kollégánkkal együtt rögtön a segítségünkre siet, de időt kérek.

Olyan jó ülni a földön, ne álljunk még föl!