Ősi csata: Európa újra ütőt emel az Egyesült Államokra!

No igen, Tiger Woods... 1997 óta csupán másodszor fordul elő, hogy az utóbbi másfél évtized legsikeresebb golfozója kénytelen távol maradni a golfsport mitikus eseményétől. Akárcsak most, 2008-ban is sérülés húzta keresztül Woods számításait, de mielőtt levonnánk az amerikaiak szemszögéből sajnálatos, ám kézenfekvő „no Woods, no win" következtetést, szögezzük le gyorsan: a „Woods-éra" mindössze két amerikai Ryder-kupa-győzelmének egyike éppen 2008-ban született...

Figyelmükbe ajánlunk inkább egy másik, alighanem megalapozottabb és helytállóbb következtetést: a zseniális Woods esete is azt példázza, hogy a Ryder-kupa tipikusan olyan sportcsúcsesemény, amelyen a gyengébbnek tartott versenyző játéktudása gyakorta megsokszorozódik, az erősebbekké pedig, huss, elillan.

Egy lépéssel talán máris közelebb vagyunk ahhoz, hogy megértsük, miért örvend oly nagy népszerűségnek világszerte az Egyesült Államok és Európa válogatottja által vívott Ryder-kupa, és miért képes olyanokat is a tévékészülékek (számítógép-monitorok) elé ültetni, akik amúgy nem kifejezetten golfrajongók.

Az sem mellékes körülmény, hogy e vetélkedés része a két nagy nyugati kultúra, az amerikai és az európai sokdimenziós történelmi rivalizálásának, s azt egyfrontos, „kard ki kard”, „gyere ki a hóra” jellegű, gyors lefolyású összecsapásba tömöríti – no persze a golfsportban meghonosodott kifinomult etikett szerint.

A viadalt kétévente, váltott helyszínen rendezik meg, azaz a ciklus elegendően hosszú a kellő mennyiségű „lőpor” felgyülemléséhez. A két esztendő ráadásul nem telik eseménytelenül, a játékosok egyéni teljesítményük révén, speciális pontszámítás alapján vívhatják ki a csapattagságot – kicsit olyan ez, mint a vb- és Eb-selejtezők rendszere a labdajátékokban, azaz a Ryder-kupa szelleme folyamatosan jelen van a sportágban.

A népszerűségben, átélhetőségben fontos szerepe van a bajtársiasságnak is. A golfozók a „hétköznapokon” némiképp elszigetelten, a saját szakállukra (és persze a saját bankszámlájukra) dolgoznak, a Ryder-kupa azonban más, itt kizárólag a közös ügy, a százmilliós táborokat szimbolizáló közös lobogó számít – pénzdíj nincs is. A részvétel természetesen jelentősen emeli egy-egy játékos presztízsét, így piaci értékét is, de erre a verseny három napja alatt aligha gondol bárki is.

S akkor még nem szóltunk arról, hogy a húszas évektől megrendezett mérkőzés történelmét fantasztikus sztorik színesítik; arról, hogy egy mind népszerűbb, életkortól függetlenül űzhető, az egészséges életmóddal könnyen összeegyeztethető (2016-tól olimpiai!) sportágról van szó; és persze arról – kezdhettük volna ezzel is –, hogy a Ryder-kupa mindenkori magas színvonaláról a szakma pillanatnyi legjobbjai gondoskodnak.

Ami az idei résztvevőket illeti, akárcsak két éve, Rory McIlroy megint a világranglista éllovasaként veszi kézbe az ütőit. Az elmúlt két esztendőben az északír játékos korántsem volt mindig a topon, ott volt viszont a bulvárlapok címlapján a csinos teniszező, Caroline Wozniacki társaságában... A pár időközben szakított, Rory visszanyerte jó formáját, nyáron – egyebek mellett – megnyert két major versenyt, és úgy tűnik, igazi vezére lehet az európaiaknak.

A 2012-es csapatból további hat játékos van ott a Gleneagles Hotel gyepén: az újra nagyszerű formába lendülő Sergio García, a mindig megbízható Justin Rose, a négy éve nyerőembernek bizonyuló Graeme McDowell, a két évvel ezelőtti „medinah-i csodát" megkoronázó Martin Kaymer, továbbá – Paul McGinley kapitány választottjaként, azaz amolyan szabadkártyásként – Lee Westwood és Ian Poulter. Két esztendeje Poulter kulcsfigura volt, és noha az idén nem megy olyan jól neki, fogadkozik: a Ryder-kupa atmoszférája kihozza belőle a legjobbat.

Az újonnan bekerülők közül Henrik Stenson és Thomas Björn rutinos játékos, nem ez lesz az első Ryder-kupájuk – az ő segítségükre is szükség lesz ahhoz, hogy a három újonc, Victor Dubuisson, Jamie Donaldson és a házigazda skótokat képviselő Steven Gallacher gyorsan alkalmazkodjon a számukra szokatlan miliőhöz.

Az amerikai csapat első ránézésre gyengébbnek tűnik, mint amelyik két éve Medinah-ban 10-6-os vezetésről kiengedte a kezéből a győzelmet, és a tengerentúli elemzők többsége is meglepetésnek tartaná, ha az öreg kontinens földjén legutóbb 1993-ban nyerő Team USA megszakítaná rossz sorozatát.

A tizedik Ryder-kupájára készülő – és ezzel az idei mezőnyben, valamint az USA Ryder-történetében rekorder – Phil Mickelson azonban amondó: nem azzal foglalkoznak, hogy nincs velük Woods, Dustin Johnson és Jason Dufner, hanem arra összpontosítanak, hogy a pillanatnyilag kiváló csapatszellem megmaradjon és előcsalogassa a legjobb formájukat, mert csak így tehetik szorossá a meccset.

Az amerikai csapatból is heten maradtak a két évvel ezelőtti kiválasztottakból – Mickelson mellett szokásos páros partnere, Keegan Bradley, az egyetlen idei amerikai major-győztes Bubba Watson, az idei verseny korelnökeként érkező 44 éves Jim Furyk, továbbá Webb Simpson, Matt Kuchar és Zach Johnson –, és ugyanúgy három újoncot avatnak, mint a rivális.

A rookie-k közül Jordan Spieth mindössze 21 esztendős, Patrick Reed 24, és bár a harmadik, Jimmy Walker már elmúlt 35, egyáltalán nem biztos, hogy számára könnyebb lesz kezelni a semmihez sem hasonlítható Ryder-hangulatot, mint két ifjú társának – vagy éppen a második ilyen meccsére készülő, a kvalifikációban magabiztos, ám a kupán meccset még nem nyerő Rickie Fowlernek. Különösen annak fényében, hogy az amerikaiak legutóbbi vereségében jelentős szerepet játszott a mentális krach.

Ha az amerikai táborban tudja valaki, hogyan kell Ryder-kupát nyerni, az a kapitány, Tom Watson. A 65 esztendős Watson annak idején játékosként háromszor, kapitányként egyszer vezette győzelemre az amerikai csapatot – kapitányi sikerét a már említett 1993-as mérkőzés hozta meg.

A rutinos golfróka az utolsó szabad kártyát nem az élete formájában játszó Billy Horschelnek vagy a rutinos Steve Strickernek adta, hanem az ősszel jó formába lendülő Hunter Mahannek. aki nyert már meccsjátékos világbajnokságot (éppen McIlroyt verte a 2012-es döntőben). Merész döntés, de ki tudja, lehet, hogy utóbb ez bizonyul a nyerő húzásnak.

Szakértők emlékeztetnek, hogy a – nem mellesleg egy amerikai golflegenda, Jack Nicklaus tervezte – Gleneagles-pálya nem tartozik a hagyományos skóciai link-pályák közé, sokkal inkább emlékeztet az amerikai PGA Tour-viadalok helyszíneire. Ez persze nem jelent különösebb előnyt a vendégeknek, hiszen az európai menők is többnyire a tengerentúlon ütnek.

Nincs más hátra: kezdődjék a háromnapos vetélkedő!