Füstkarikák – S. Tóth János publicisztikája

Lassan látótávolságon belülre kerül Pjongcsang, így elillanóban a maradék illúzió is: a 2018-as téli olimpia jégkorongtornáját alighanem az NHL-játékosok távollétében rendezik meg.

Az észak-amerikai profi liga elnöke, Gary Bettman már két hónapja közhírré tette a távolmaradást, ám az ellenoldal, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a Nemzetközi Jégkorongszövetség és – a Washington Capitalsszal újabb kudarcos idényt záró Alekszandr Ovecskint tolva maga előtt – az NHL játékos-szakszervezete, az NHLPA azóta is lobbizik a részvétel érdekében. A tizennégy éve hivatalban lévő ügyvezető azonban, mellőzve az efféle kényes ügyekre jellemző mellébeszélő kommunikációt, egyértelművé tette: aki ujjat húz a ligával, jogi szankcióra számíthat.

Ami lehet pénzbüntetés, de akár eltiltás is.

A The Great 8-nek nagy gyakorlata van abban, hogy a ligával izmozzon. A legutóbbi téli játékok előtt is ment a kötélhúzás az NHL és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság között, de mivel a szocsi szereplés érdekében – a Vlagyimir Putyinnal személyes barátságot ápoló – Ovecskin egységfrontba tömörítette a liga orosz sztárjait, az NHL kénytelen volt visszavonulót fújni. Jövőre azonban egy dél-koreai település lesz az ötkarikás házigazda, s legalábbis kérdéses, Pjongcsang kiválthat-e bármiféle tömegpszichózist, a 2018-as torna kedvéért szembemennének-e a játékosok munkaadóik akaratával.

Mert vegyük észre: teoretice Gary Bettman egy személyben szimbolizálja a kétségbevonhatatlan döntéshozatali monopóliumot, ám a szigorú komisszár valójában az igazgatótanács (Board of Governors) akaratának közvetítője.

Márpedig a klubtulajdonosok blazírtan tesznek Pjongcsangra, náluk sokkal nagyobb súllyal esnek latba az olimpiai eszménél a közgazdasági fogalmak. A bajnokság tizenhét napos leállítása az amerikai futball (NFL)-évad vége és a baseballszezon nyitánya előtti „üres” időszakban érzékeny anyagi veszteséggel járna. S noha Winston Churchill óta tudjuk, hogy „csak azt a statisztikát hiszem el, amelyet én magam hamisítottam”, az NHL nagy leleménnyel használja álláspontja nyomatékosítására azt a tavaly decemberi közvélemény-kutatást, amelynek eredménye szerint az amerikai hokiszurkolók 73, a kanadai drukkerek 53 százaléka ellenzi a februári leállást.

Ezen túlmenően Szocsiból számos hokis harcképtelen állapotban tért vissza a tengerentúlra. John Tavares (New York Islanders), Alekszandr Barkov (Florida Panthers) és Tomás Kopecky (akkor még szintén Florida) számára egyenesen véget ért a szezon, de a detroiti Henrik Zetterberg is csak két fellépést tudott vállalni a playoffban. A Red Wings szempontjából kifejezetten kontraproduktívnak bizonyult, hogy tíz jégkorongozót delegált a 2014-es játékokra, mert a „vörös szárnyak” alakulata rögvest a rájátszás első körében elvérzett. Éppen úgy, mint 2006-ban, amikor szintén tíz játékost adott a torinói olimpián csatázó válogatottakba.

Az NHL összesen 706 hokist kölcsönzött ki az 1998 óta megrendezett öt téli olimpiára, ez azonban sem a bevételek, sem a nézőszám tekintetében nem hozott pluszt a ligának. Még úgy sem, hogy a „hazai rendezésű” játékokon (tehát 2002-ben Salt Lake Cityben és 2010-ben Vancouverben) kanadai–amerikai döntőt rendeztek.

Lássuk be: az észak-amerikai jégkorongliga nyolc évtizeden át prímán elvolt magában, mindebből következően most sem neki van szüksége az (újabb) ötkarikás megjelenésre, sokkal inkább a játékokat árazná le végzetesen, ha a hokitorna nem lenne megbolondítva NHL-sztárokkal.

A modern kori olimpia azzal nyert új tartalmat, hogy sikerült a profikat becsábítani a játékokra. E tekintetben az áttörést a kosárlabdázók hozták el, sokan még manapság is megkönnyezik a Dream Team 1992-es barcelonai gálaelőadásait. Michael Jordanék mozgósítását akkor már nem lehetett elspórolni; képtelenség volt szemrebbenés nélkül a sportvilág legfőbb ünnepeként eladni az olimpiát.

A minőségi (profi) sport ugyanis addigra kilépett hagyományos közegéből, és a szórakoztatóipar egyik pillérévé alakult át. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság orruk hegyéig sem látó korifeusainak azonban fontosabbak voltak a gyönyörű ötkarikás történelmi örökség továbbvitelénél külön bejáratú privát érdekeik (vö.: jó pénzért kiárusított becsület): show-világ ide vagy oda, a kókadt felelősségelhárítók elmulasztották a modern idők igényeihez kreatívkodni az olimpiai játékokat. Emiatt aztán a legnézettebb, leginkább üzletképes sportágak többségében máig sem sikerült az olimpiai tornát kiemelni az üzleti csúcsesemények (lásd: futball-vb-döntő, NBA- és NHL-finálé, Roland Garros/Wimbledon, Tour de France, profiboksz-címvédések, golf PGA-tour) árnyékából.

Michael Jordan, illetve Mario Lemieux olimpiai szerepvállalása ezzel együtt ritka kegyelmi pillanatnak számított. Egy egész galaxisnak jelentett kollektív élményt, függetlenül attól, hogy javarészt megfelelési kényszerből hívta őket színpadra a NOB. Csakhogy az olimpiákkal szöszmötölő sportvezetők elégedett összekacsintása ellenére kiderült: bár a „profi” profik beengedése az „amatőr” profik játszóterére rendben lévő volt, így is csupán némi fény pislákol az alagút végén. Felhergelt, tövises világunkban ugyanis időközben az olimpiai játékokra is kilőttek néhány pusztító srapnelt.

Úgy mint: pénzéhség, terror, dopping…

A kialakuló helyzetben a NOB sorra áll elő reformötleteivel. Ne legyen kétségünk, mentendő, ami még menthető. Fájdalom, ezek az ideák gyakorta terméketlen talajra hullanak, legalábbis ezt sejteti a mifelénk is oly ismerős Agenda 2020 sorsa: a 2024-es játékok rendezése iránt már csupán két rutinos házigazdának számító metropolisz érdeklődik, Párizs és Los Angeles. S ha tényleg elosztják egymás között testvériesen 2024-et és 2028-at, az egész, a kis országokat helyzetbe hozni óhajtó, elementáris erejűnek álmodott reformprogram kitaposott cipőként mehet a kukába.

Persze a baj sosem jár egyedül. A nagy testvér, a nyári játékok árnyékában ez idáig csendben eléldegélő téli olimpiának egy autodaféval érne fel az NHL kivonulása, hiszen a műsorkínálatból a leginkább piacképesnek számító jégkorongtorna szürkülne és jellegtelenedne el. Nem lesz szimpla ujjgyakorlat e helyzet kezelése, s a Nemzetközi Olimpiai Bizottság illetékeseit aligha vigasztalhatja, hogy a tengerentúli liga is mozgalmas időszak elé néz.

Terjeszkedési tervekben ott nincs hiány, szeptemberben a Vancouver Canucks és a Los Angeles Kings Pekingben vív bemutatómeccset, a novemberi Colorado Avalanche–Ottawa Senators alapszakasz-mérkőzésnek Stockholm ad majd otthont. Az előbbi, azaz az NHL China Games programba iktatása felvillantja annak a lehetőségét, hogy a 2022-es pekingi téli olimpiáig az NHL talán újragondolja a játékokkal kapcsolatos stratégiáját, ám vannak kérdőjelek. Főleg, mert az érvényben lévő nyolcéves kollektív szerződésből 2019-ben kiugorhatnak a megállapodás részleteivel fölöttébb elégedetlen hokisok. Gary Bettman igazgatóskodása legkevésbé sem a harmónia időszaka. A munkaszerződésről szóló tárgyalások kudarca miatt már három lockout rondított bele ezen érába, s a nagy színjáték közepette a 2004–2005-ös bajnokság teljes egészében el is maradt.

Várjuk ki tehát a végét, bár a NOB azért bátran revideálhatja politikáját. Még mielőtt – örömittas hagyományok ide vagy oda – füstkarikává oldódna fel az olimpiai öt karika.