A tokiói olimpia dupla tétje – interjú Szabó Tündével

– Minap avatták fel Kaposváron az új, imponálóan elegáns sportuszodát. Egykori – olimpiai, világ- és Európa-bajnoki ezüstérmes – úszóként van-e az ön számára plusz érzelmi töltete egy ilyen rendezvénynek?
– Minden, a hazai sportinfrastruktúrát gazdagító létesítmény átadása öröm és büszkeség. Emlékezzünk csak, milyen állapotok uralkodtak 2010 előtt, amikor az új kormány stratégiai ágazattá tette a sportot, s elindult a létesítmények rekonstrukciója is. Nem beszélve arról, milyen korszerűtlen uszodákban készültünk mi annak idején; ehhez képest óriási ugrás, hogy huszonegyedik századi feltételeket tudunk teremteni a sportolóknak és az edzőiknek. A kormány stratégiai célja, hogy minden gyermek sportoljon, csakhogy a mai, gyorsan változó világban ehhez be kell vonzani a fiatalokat a pályákra, csarnokokba, uszodákba, s benn is kell tartani őket a sportban. Emiatt is kulcskérdés, milyen létesítményekben sportolhatnak.

– S hogy állunk most az uszodák terén?
– Vízfelületből sosem elég. Még mindig nincs elég vizes létesítmény, de hamarosan elérjük, hogy – e tekintetben – eltűnjenek az ország térképéről a fehér foltok. Tudatos és átgondolt tervezésre van szükség, hiszen egy létesítményt nem csak megépíteni kell, ha elkészült, működtetni is, és oda kell vonzani a szakértelmet is, azaz felkészült, jó edzőkre is szükség van.

Az életpályamodell része lett a sport

– Az év elején színre lépett az orosz milliárdos, Konsztantyin Grigorisin által életre hívott, többet között Hosszú Katinka nevével fémjelzett Nemzetközi Úszóliga, amely új, pénzdíjas sorozatot indított. Válaszul a nemzetközi szövetség is a zsebébe nyúlt, s az úszás lényegében egyik pillanatról a másikra felzárkózott a jól fizető sportágak közé. Nem sajnálja, hogy annak idején nem voltak ilyen vonzó lehetőségek?
– Kár összehasonlítani a mi időnket, a nyolcvanas-kilencvenes éveket a mai korral. A sport manapság dollármilliárdokat megmozgató üzlet, a szórakoztatóipar egyik jövedelmező ágazata. Ez a folyamat elérte Magyarországot is, és ennek a gyümölcsét élvezik a sportolók. Mi már a húszas éveink elején azt mondtuk, elértünk pályafutásunk csúcsára, köszönjük, ennyi elég volt. Ehhez képest manapság teljesen hétköznapi, hogy az úszók pluszmotivációkat kapva még a harmincas éveikben is versenyeznek. A sport része lett az életpályamodellnek, a versenyzők ráérnek a harmincas éveik közepén vagy második felében átlépni a civil szférába. Az üzleti igényekhez persze igazodnia kell a sportnak is. Egy-egy rendezvény ma már igazi show-műsor, amelynek nem lehet egyetlen percnyi üresjárata sem; a szurkoló, a tévénéző érdeklődését az utolsó pillanatig fenn kell tartani. Többek között azért is hozunk Magyarországra világversenyeket, hogy a fiataljaink élőben lehessenek részei ennek az élménynek, láthassák a klasszisokat, mert – s ezt nem győzöm hangsúlyozni – a fő cél, hogy minél több fiatal sportoljon.

– Ha már a pénz szóba került: amikor nincs, az a baj, amikor van, az gerjeszt indulatokat. A Magyar Olimpiai Bizottság legutóbbi közgyűlésén elfogadott tízéves stratégia szokatlanul karcos megállapításokat is tartalmaz. A MOB szerint „a magyar sportba áramló jelentős mennyiségű pénz észszerű, a cél szerint meghatározott elköltésének ellenőrzése sportszakmai szempontból megoldatlan. Hiába a rigorózus pénzügyi számonkérés az állam részéről, ha a felhasználás hatékonyságát senki sem vizsgálja.”
– A magyar sportban szigorú rendje van annak, miként kell elszámolni a felhasznált pénzekkel. A szakszövetség joga és felelőssége, hogy megfogalmazza az adott sportágra érvényes szakmai igényeket, terveket. Rövid és hosszú távú stratégiát kell készíteni, szakmai, pénzügyi terveket leadni. Ezt első kézből tudom, hiszen majdnem öt éven át vezethettem főtitkárként az úszószövetséget. Az egyes sportági célokkal a Magyar Olimpiai Bizottság tökéletesen tisztában van, hiszen a MOB küldi meg a sportkormányzatnak a szakmai értékeléseket és terveket, s illeszti hozzájuk a javaslatait, hogy melyik sportág milyen támogatásra érdemes. A MOB is eredménycentrikus szemléletű, minden olimpiai ciklusra megfogalmazza a sportágakkal kapcsolatos elvárásokat, a felnőttekre éppúgy, mint az utánpótlásra. Ösztönzöm és biztatom tehát a Magyar Olimpiai Bizottságot, hogy erősítse szakmai ellenőrző szerepét, hiszen a MOB feladata a felhasználás szakmai hatékonyságának nyomon követése.

– De vajon lesz-e következménye a szakszövetségi elszámoltatásoknak?
– Jövőre lejár a 2013 óta tartó ciklus. Javában zajlik a 2020 és 2030 közötti időszakra érvényes új nemzeti sportstratégia kidolgozása. Az anyag ősszel kerül a parlament elé. E munkának része az is, hogy értékeljük a korábban benyújtott sportági sportszakmai tervek teljesülését. Azok a sportágak, amelyek nem tudták teljesíteni az önmaguk számára kitűzött sportszakmai célokat, kikerülnek a tizenhat kiemelt sportág köréből, s a helyükre más, sikeres, eredményes sportágak lépnek majd.

Néha nehezebb kvótát szerezni, mint érmet

– Tokió tehát e szempontból is kulcsfontosságú állomás lesz a magyar sport életében.
– Ez minden nyári ötkarikás játék esetében így van, hiszen a támogatási szisztémánk igazodik a négyéves olimpiai ciklusokhoz. A rendszer lépésről lépésre épült fel: 2011-ben indult el a látványcsapatsportágak körének meghatározásával, következett 2013-ban a tizenhat kiemelt sportág kiválasztása, majd 2014–2015-ben létrejött a felzárkóztatási sportágak rendszere, tavaly pedig belépett a vidéki kiemelt klubok támogatása. Ennek is köszönhető, hogy 2010 óta megduplázódott az igazolt versenyzők száma; kétszázharmincezerről indultunk, és több mint ötszázezernél tartunk.

– A MOB-nak erre is volt megjegyzése: a szervezet szerint itthon szűkül az élsportolók száma, az előző két játékok alkalmával már csak az lehetett a cél, hogy az induló magyar sportolók száma átlépje a százötvenes határt. „Hogy Tokióban meglesz-e ez a létszám, elsősorban a szerencsén múlik” – állítja az olimpiai bizottság.
– Egykori élsportolóként tudom, hogy egy-egy karrier alakulásában milyen nagy szerepe lehet a szerencsének. Csakhogy azért tenni is kell. Az olimpia előtti esztendő mindig kulcsfontosságú. Jönnek a vébék, Eb-k és a további kvalifikációs versenyek. Egyes sportágakban a roppant erős versengés miatt majdnem annyi energiát kell mozgósítani a kvóta megszerzéséért, mint a játékokon a dobogós hely kiharcolásáért. Ez minket, magyarokat is érint. A kajakos lányaink között óriási versenyfutás zajlik a kiadó helyekért, még szerencse, hogy számonként két-két versenyző nevezhető. De említhetném az úszásból a kétszáz méter pillangót, e számban négyen is olyan idővel pályáznak a repülőjegyre, amely olimpiai döntővel kecsegtet. Azért is rendezünk nemzetközi eseményeket, hogy – a nagyszerű magyar szurkolók támogatásával – még nagyobb esélyt adjunk sportolóinknak a kvótaszerzésre. Július elején például Budapest adhat otthon a vívó-világbajnokságnak, sportolóink a BOK-csarnokban harcolhatják ki az olimpiai szereplést, hiszen szintén kvalifikációs versenyről beszélünk. De az idén mi rendezzük az öttusa- és a kajak-kenu világbajnokságot is. Hogy aztán hány sportolónk utazhat majd Tokióba, most még nem lehet megtippelni. Minden olimpia más, egyik sem hasonlítható a másikhoz, az évtizedekkel korábbiakhoz pedig végképp nem. Fontos az élsport, az olimpiai siker minden sportoló életében a fő cél, de azt is látni kell, hogy a különböző programjaink elsősorban az utánpótlás érdekében indultak el. Egy-egy projekt kifutása tizenkét-tizennégy esztendő, azaz reményeink szerint a 2024-es lehet az elkövetkező legeredményesebb olimpiánk.

– A MOB célkeresztjében ott vannak a hazai rendezésű sportesemények is. „A jelentős állami forrásból megvalósuló, átláthatatlanul és túlköltekező módon lebonyolított események igen kedvezőtlen színben tüntetik fel a sportot” – olvasható az anyagban. S a tavaly nyári, végül nyolcszáznegyvenmillió forintba kerülő, a Magyar Ökölvívó-szakszövetséget anyagilag padlóra küldő ifjúsági vébé előkészítése például tényleg menthetetlen ballépések sorozatát hozta.
– Ennek a világbajnokságnak valóban számos tanulsága van. Például az, hogy nem a sportági szakszövetségek feladata nagy nemzetközi eseményeket szervezni. Ezért hívtuk életre, segítő szándékkal, a Nemzeti Sportügynökség Nonprofit Kft.-t. Ez az ügynökség már sikeresen bemutatkozott az asztalitenisz-világbajnokság megszervezésével, amely világszerte elismerést váltott ki.

Felkészült rendezők, biztonságos ország

– Ugyanakkor vannak olyan nagy események, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe.
– A feladatkörök pontosan elhatároltak. A kisebb események lebonyolítása marad a szövetségeknél, s vannak olyan kiemelt rendezvények, amelyek megszervezésére önálló gazdasági társaságot kell létrehozni az adott nemzetközi szövetség igényeinek megfelelően. E körbe tartozik például a 2023-as budapesti atlétikai vébé. A sportügynökségnek a jelenleg pályázat alatt álló és a jövőben elnyerendő nagy sportági eseményekkel lesz dolga. A kormányzat sportstratégiai céljai között szerepelt az infrastruktúra fejlesztése is, 2020-ig szeretnénk elérni, hogy ne legyen olyan nagy világesemény, amelyet azért nem tudunk megpályázni, mert hiányzik a kandidáláshoz a megfelelő színvonalú létesítmény. E téren jól állunk, s azt tapasztaljuk, hogy a nemzetközi szövetségek szívesen adják Magyarországnak az eseményeiket. Tudják, hogy felkészült rendezők vagyunk, minőségiek a létesítményeink, és nem utolsósorban biztonságos országnak számítunk.

– Miért kellett máris váltani a Nemzeti Sportügynökség élén?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kiegészítés történt a szervezet vezetőségében. Az indulás előtt Mezei Dánielt kértem fel az ügynökség irányítására, aki ismert médiaszakember. Ahogy azonban sokasodtak a feladatok, világossá vált, hogy az egyes szakterületek kiegészítésre szorulnak. Mezei Dániel továbbra is az ügynökségnél dolgozik, mégpedig médiaigazgatóként, míg az ügyvezető igazgató posztjára Nagy Zsigmond került, aki a MOB nemzetközi igazgatójaként korábban igen értékes tapasztalatokat szerzett az olimpiák és nemzetközi események lebonyolításáról is.

– A kommunikációt említette: tavaly decemberben sokan a szívükhöz kaptak, amikor az első hírek megjelentek a tao-rendszer újragondolásáról.
– El kell ismerni, hogy az első információk nem voltak teljes körűek, nem szóltak például az alapvetően működési célt szolgáló létesítményfejlesztések támogatásáról. Azóta megtörténtek a pontosítások, s a kedélyek is megnyugodtak. A tao 2011-ben indult, és kulcsszerepe van a hat látványsportág működtetésében. Ugyanakkor számos létesítmény-fejlesztési projekt az évek során megvalósult, erre a célra a jövőben elegendő a kormányhatározatban is szereplő 44.2 milliárd forint. Viszont a végső keretösszeg 124.9 milliárd forint, ami lehetővé teszi a további célok megvalósítását, így elsősorban a minőségi utánpótlás-nevelést. Az Európai Unió egyelőre 2023-ig hagyta jóvá a tao alkalmazását, de én biztos vagyok benne, hogy ezt követően is segíteni tudja majd a magyar sportot.

– ...amelynek megítélését és persze a sportot körülvevő közhangulatot is alapvetően befolyásolja labdarúgásunk helyzete. Ha Tokió kapcsán dupla tétről beszéltünk, ez érvényes a futballra is, hiszen eddig „csak” az Eb- vagy vébékvalifikáció kiharcolása volt a tét, a 2020-as házigazdaszerep azonban új helyzetet teremtett.
– Mindenki abban bízik, az érintettek pedig azért dolgoznak, hogy a magyar válogatott kijusson a jövő évi kontinensbajnokságra, és hazai közönség előtt szerepelhessen a vadonatúj Puskás Arénában. A magyarok futballszeretetét nem kell ecsetelni, mindenki emlékszik a 2016-os Európa-bajnoki szereplést kísérő eufóriára. A sportágak közül a futball közösségteremtő ereje a legerősebb, s az sem véletlen, hogy az összes hazai igazolt sportolónak több mint a fele labdarúgó, s így van ez az utánpótlásban is. Remélem, hogy a kvalifikáció során olyan válogatottat látunk a pályán, amely sok örömet szerez a magyar szurkolóknak itthon és szerte a világban.