Birkózás: Egy olimpiai érem biztosan bennem maradt – Bácsi

– Aligha érhet meglepetésként bárkit a bejelentés – elvégre versenyzés helyett már hónapok óta a válogatott mellett dolgozik, illetve újabban a szövetségnél –, de van jelentősége, hogy csak most lett hivatalos a visszavonulása?
– Annyi, hogy július elsejétől már hivatalos beosztásban dolgozom a Magyar Birkózószövetségben (MBSZ), ez pedig egész embert kíván: már ez a munkám, erre kell koncentrálnom, ebbe már nem fér bele, hogy eljárjak edzésre, versenyekre – válaszolta a 36 esztendősen kétszeres világ- és Európa-bajnokként, kétszeres olimpiai ötödikként a pályafutását lezáró kötöttfogású Bácsi Péter, aki immár mint az MBSZ szakmai igazgatója dolgozik a hazai birkózásért.

– Már a tavalyi, budapesti világbajnokság után valószínűsíthető volt, hogy az az utolsó nagy versenye, de idáig konkrétan nem mondta ki, hogy vége. Miért?
– Mert egy olimpia azért mindig óriási vonzerő, még most, a szeptemberben esedékes kvalifikációs világbajnokság előtt is meg-megfordult a fejemben, hogy talán, esetleg… De ennek már nincs jelentősége, így alakult, én pedig örülök, hogy a pályafutásom után is a sportágban maradhatok.

– Ebben a bizonytalanságban nyilván közrejátszott az is, hogy az olimpiái nem úgy sikerültek, ahogy szerette volna.
– Ez egyértelmű. Nem vagyok elégedetlen a pályafutásommal, telhetetlen főleg nem, de azért a hiányérzet ott van, mert legalább egy olimpiai érem – ha nem is arany – biztosan bennem maradt. Nyilván szép a két ötödik hely is, de lehetett volna sokkal szebb is.

– Különösen a 2012-es fájhat, amikor kiváló formában volt, de az emlékezetes sérülés rögtön az első meccsén megfosztotta álmaitól…
– Igen, tény, Londont tudom a legnehezebben elfogadni meg beszélni róla… Nagyon jól sikerült a felkészülésem, kirobbanó erőben voltam, az arany is reális lett volna – aztán történt, ami történt. Ha úgy nézem, hogy éremesélyesként három olimpiáról is üres kézzel tértem haza, nyilván nem jó érzés, de változtatni már nem tudok rajta, keseregni meg nincs értelme. És még egyszer mondom, így sem lehetek elégedetlen.

– Főleg úgy, hogy összességében így is gyönyörű és irigylésre méltó pályafutás, amelyet sikerült a lehető legszebben lezárnia azzal, hogy tavaly hazai közönség előtt ünnepelhetett világbajnoki címet.
– Ez így van, és sokszor el is mondom, hogy ez sok mindenért kárpótolt. Elvégre hazai világbajnokság eleve nem sokaknak adatik meg, az pedig, hogy még aranyérmet is ünnepelhessek a családom, a barátaim, a szurkolóim előtt… Nos, ezt talán még az olimpiai bajnoki címnél is kevesebben élhetik át. Óriási öröm, feledhetetlen élmény marad örök életemre, nagyon szép lezárás!

– Unatkozni meg ezután sem fog: ott a család a két gyermekkel, a civil élete, a szövetségbeli munkája, és még a válogatottnak is be-besegít.
– A családot próbálom innentől minél jobban előtérbe helyezni, eleget nélkülöztek már engem. Emellett a szövetségbeli munkám is roppant intenzív, nem a számítógép előtt ülök naphosszat, hanem folyamatosan úton vagyok, jövök-megyek, egyeztetek és felderítek, hogy minél tisztább képet kaphassak arról, mi folyik a birkózásban – a kazahsztáni világbajnokságon is ott leszek tíz napon keresztül. Ez most új feladatkör, de nem bánom, mert egy íróasztal mögül nem lehet szakmai igazgatást végezni.

– Akkor nem is marad másodedzőként a kötöttfogású válogatott mellett?
– Ebben a formában nem. Ha itt edzenek, Budapesten, meglátogatom őket, néha Tatán is, de mivel nem tudok folyamatosan mellettük lenni, inkább „külsős megfigyelőként” segítem a munkájukat. Elvégre furán jönne ki, hogy kimarad egy-két hét az egyéb teendőim miatt, aztán egyszer csak ott termek megint, és elkezdek okoskodni… Szóval nem mondom meg, kinek mit kellene csinálnia, de ha segítségre, tanácsra van szükség, szívesen állok rendelkezésre.

– Nem furcsa a szőnyegen kívüli új élet? Élvezi?
– Tisztában voltam vele, hogy egyszer vége lesz, nem lehet örökké csinálni. Ám ha azt veszem, hogy sokan a sportolói pályafutásuk után valami távoli és az addigitól idegen területen tudnak elhelyezkedni, akkor hálásnak kell lennem, hogy nekem továbbra is ez az életem! Nyilván új élethelyzet ez, ami szül furcsa szituációkat – például most olyan embereket irányítok, akik eddig engem irányítottak… –, és van, amikor kijönnek a nézetkülönbségek, viszont értelmes emberekként tudjuk ezeket kezelni, és hiszem, hogy a tartalmas szakmai viták csak előre viszik a közös ügyet.