Triatlon: Hirtelen azt éreztem, bármire képes vagyok – Bicsák

– Kipihenten, újult erővel csapott bele a 2020-as idény felkészülésébe?
– Valahogy úgy, és más szemlélettel is, mert kellett egyet csavarni a beállításon.

– Miért?
– Mert idén elkapott a gépszíj, olyan jól kezdődött a szezon, hogy úgy éreztem, mindent akarok egy csapásra. Aztán a végére elfogyott az erő és a motiváció, lelkileg nagyon mélyre kerültem, nem tudtam élvezni a sportot, a versenyeket.

– Mi okozta a törést?
– Ez az idény kétségtelenül életem legnehezebbje volt, minden versenyen hatalmas a tét, szinte mindegyikre külön fel kellett készülni. Ez a felkészülés az edzőm segítségével nagyon jól alakult, minden téren sikerült fejlődnöm, az erősségeimben és a gyengébb részekben is. A jokohamai WTS-versenyen megszerzett harmadik helyemmel az összetettben a negyedik helyre kerültem, és hirtelen azt éreztem, bármire képes vagyok. Kértem az edzőmet, menjünk el a hamburgi fordulóra is, így Jokohama és Montreal után elutaztunk Németországba, ahol viszont már úgy készülődtem a rajtra, hogy bár életem legjobb formájában voltam, a saját magamra pakolt elvárások, a teljesítménykényszer miatt nem élveztem a versenyzést. Meglett az ára, óriásit buktam a kerékpárral, megsérültem, és nagyon mélyre kerültem lelkileg. El kellett engednem az álmot, hogy az összetettben dobogós lehetek, de repedt, összevarrt térddel is azon törtem a fejem, miként tudnék továbbmenni az úton…

– Vagyis nem vette észre, hogy meg kellene állnia?
– Nem. Aztán csak be kellett látnom, hiába gyógyul gyorsan a térdem, nem mehet minden úgy, ahogy szeretném. A rajt előtt három nappal lemondtuk a soron következő edmontoni versenyt, viszont Amerikában, magaslaton folytattuk az edzőtáborozást. Erőnlétileg is rosszul voltam, de mentálisan még inkább, ugyanakkor nem engedtem a célokból. Az edzőtáborozás után utaztunk el Tokióba, az előolimpiára, ahol az edzőm szerint csodát tettem, hiszen többször is a sírból hoztam vissza a versenyt. Hetedik lettem, viszont az öröm nem jött, azt éreztem, csak az tudna boldoggá tenni, ha a dobogón zárok. Persze, ebben a mentális állapotban inkább az lett volna a reális, ha feladom…

– Hogy tudta ezek után a világbajnoki döntőre felszívni magát?
– Sehogy. A lelkem és a testem is már mindennél jobban várta a pihenőt, mégsem mondtam, hogy nem. Aztán többször majdnem kiálltam a versenyen, csak a családom és a barátaim jelenléte miatt nem tettem. Ez a verseny okozta a legtöbb fájdalmat, a huszonkilencedik hely után azt kívántam, bárcsak láthatatlan lennék, el akartam tűnni. Végül a tizenharmadik lettem az összetettben, ám volt még egy verseny, amely birizgált, ott akartam lenni a banyolesi világkupa-fordulón, amelyen őrületes mezőny gyűlt össze, tehát nem úgy tűnt, hogy labdába tudok rúgni. Próbáltam hinni, ha leveszem magamról a terhet, minden más lesz, és így történt. Az utolsó két kilométeren a semmiből futottam fel a harmadik helyre, ott álltam Vincent Luis és Mario Mola mellett a dobogón, és újra úgy tudtam örülni, mint régen.

– Csak az eredmény miatt?
– Az eredmény és az érzések miatt. A futás második feléhez érve valami elkattant bennem. Korábban olvastam egy könyvet, amelyet Ed Caesar írt egy kenyai futóról, ő ezt az állapotot szellemnek hívta. Amikor a szellem előjön, nincs semmi, nincsenek gondolatok, érzések, csak a sebesség. Így éreztem magam az utolsó két kilométeren. Teljes erőből futottam, és egyre gyorsabban. Nagyon fájt, rosszul voltam, mégis azt éreztem, a végtelenségig tudnék így futni.

– Azért egy ilyen „zárszóval”, ilyen érzéssel nekivágni az új felkészülésnek – az biztató, nem?
– Sokat gondolkoztam ezen az éven, és arra jutottam, szeretnék úgy készülni, hogy élvezzem a sportot. Persze a legjobb akarok lenni, de ezt csak úgy tudom elérni, ha mindennap megpróbálom megélni és élvezni, amit csinálok. Ezért újítunk, kísérletezgetünk, színesítünk az edzőmmel, aki arra is figyel, hogy a kemény munka mellett a lehető legjobban érezzem magam. Ha nem sikerül valami, nem arra fogok gondolni, hogy nem érte meg annyit szenvedni érte. Rájöttem, hogy ez a sok szenvedés és munka, amit beleteszek, valójában a legnagyobb örömöt is jelenti az életemben.