Triatlon: isteni sugallatra mentősnek állt a vk-futamgyőztes

„Majd amikor már a mentőautón dolgozom” – egy-egy kemény, emberpróbáló edzés után, fásultan és megtörten sokszor hangzott el ez a mondat fanyar viccként Vanek Ákos szájából.

Aki akkor még nem is hitte volna, hogy a mondataiból valóság lesz, hogy egyszer tényleg mentős ruhát ölt, életeket ment, s komoly szerepet vállal a koronavírus-járvány elleni küzdelemben.

„Isteni sugallatra történt minden” – feleli a 2014-ben világkupa-futamgyőztes és világbajnoki bronzérmes triatlonos, amikor arról faggatjuk, hogyan vezetett az útja a Moholy Nagy Művészeti Egyetemről az egészségügy felé. Ákos vizuális kommunikáció szakon végzett, honlapokat, videoklipeket készített, s ő tervezte a Duna TV-n futó Diplomatavadász magyar tévéfilmsorozat főcímét is.

Ám a vizuális világ helyett valami egészen másra vágyott, kereste a helyét, az élet valódi értelmét a világban, és az Országos Mentőszolgálatnál meg is találta azt.

„Tavaly nyáron kezdtem el a tanulmányokat, s november elsejétől már mentőautón dolgoztam. A triatlon ekkor már csak hobbiszinten volt jelen az életemben, a 2019-es idényt afféle levezető évnek szántam, szép lassan köszöntem el, majd lépésről lépésre haladva megszereztem a papírokat a mentős munkához. Én vezetem az autót, de az ellátásban is részt veszek, segédkezem az orvosok mellett, akik delegálják a feladatot, mi pedig tesszük, amire szükség van” – meséli Vanek Ákos, akinek szinte már a legelején „kijutott” újraélesztésből, nehéz feladatokból, s jelenleg COVID-os autón teljesít szolgálatot.

Hogy ez választás kérdése-e?

Inkább a bajtársiasságé. Hiszen mindenki tisztában van vele, micsoda teher hárul most a mentősökre, részt vállal mindenki a járvány elleni küzdelemben, felosztják egymás között a feladatokat a Dévay utcai állomáson.

„Sokszor csak egy bajtársunk dolgozik az adott mentőautón, a protokoll szerint most ez elégséges. Ilyenkor kimegyünk a betegekhez, ha szükséges, konzultálunk egy infektológussal, s az állapotnak megfelelően hozzuk meg a döntéseket. Teszteket is végzek, orrból, garatból és vérből, erre a feladatra tetőtől talpig beöltözve érkezem, előfordult már olyan, hogy több mint hat órán keresztül nem tudtam levenni a fehér ruhát. Amikor ebben a védőfelszerelésben vagyok sem enni, sem inni, sem wc-re menni nem lehet. Egy-egy ilyen beöltözés után csak a Dévay utcai Red Zone-ban lehet „kiöltözni”, hogy be tudjuk tartani a legmagasabb szintű egészségügyi előírásokat” – folytatta Ákos, aki tudja, mentőstársaival, a kórházban dolgozó orvosokkal, ápolókkal, önkéntesekkel egyetemben mindennap kockázatot vállalnak.

„Nem félek – szögezi le egyből a kérdésünkre. – Én is láttam a híreket, olvastam, hogy a világ több pontján is haltak meg mentősök. Lehet, hogy egészségügyi szempontból veszélyeztettek voltak… Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Bár nem kell nyugtatnom magam, hiszen a lelkemben nyugalom van. Engem a Jóisten hívott, a hívásával feladatot adott. Gondolom, nem azért tette, hogy a halálba küldjön, hanem azért, hogy segítségére legyek az embereknek” – mondta Vanek Ákos, aki – bár a templomok zárva tartanak – egészségügyi dolgozóként megkapta az engedélyt arra, hogy Nagyszombaton felvehesse a keresztséget a Pasaréti Ferences Plébánián.

„A felnőtt katekumen csoportjában hónapokon keresztül készültem a szentségek felvételére, s a plébánia külön engedélyt kért a keresztelőre, hiszen a munkaköröm révén fokozott egészségügyi kockázatnak vagyok kitéve. Mentős egyenruhában járultam a szentségekhez, erre is külön jóváhagyást kaptam a Mentőszolgálattól, ugyanis a ruha szigorúan csak szolgálat alatt viselhető. A rendkívüli helyzetben azonban a szervezet is fontosnak tartotta, hogy felhívja a figyelmet a mentősök koronavírus elleni kemény munkájára” – tette hozzá a 35 éves szakember.

Hogy környezete, a régi sporttársak, a barátok miként reagáltak arra, hogy ilyen nehéz hivatást vállalt?

„Mindenki csodálkozott. Magamat nem leptem meg, hiszen annyi furcsaságot csináltam a sportpályafutásom során, mindig szerettem új utakat választani, szembe menni a konvenciókkal, úttörő lenni, és azt hiszem, ennek is szerepe volt a döntésemben. Érzem, hogy itt van a helyem, tudom, hogy idetartozom, és amíg ezek az érzések motiválnak nap mint nap, addig nincs gond. Amikor befejeztem a pályafutásom, sokan győzködtek, hogy maradjak a sportág mellett, kezdjek el edzősködni, mert jó lelki alkatom van hozzá. Nem akartam egyből átnyergelni, szerettem volna a civil életben kipróbálni magam, és azt hiszem, igazi hivatást találtam. Lehet, hogy egyszer, később edző leszek, de úgy szeretném azt a döntést is meghozni, hogy érezzem azt a sugallatot, ami most a segítőkészséghez vezetett el.”