Vívás: Nagyon fejbe kólintott, hogy elhalasztják az olimpiát – Szilágyi

– Sokszor elmondta: a kudarcokban is meg lehet találni a pozitívumot, és a mélypontról ezekbe kapaszkodva kell felállni. Konkrét példák kapcsán bemutatná, mit is ért ezalatt?
– Halljuk az elsőt! – egyezett bele a „játékba” Szilágyi Áron (Vasas SC).

– Arra készül, hogy az edzésen vív egy kiélezett asszót az egyik riválisával, de az ellenfél nem jelenik meg a teremben.
– Nehéz valaminek a hiányát pozitívumként megélni, ebben az esetben inkább a negatív élményt kell tudni jól kezelni. És persze azért meg kell látni az esetben a pozitívumokat is.

– Ez tanulható?
– Az önismeret fejlesztése lehetőséget ad arra, hogy legalábbis javítható legyen. A példánál maradva: ha lemegyek a terembe, és nincs ott a kedvenc edzőpartnerem, akkor ahelyett, hogy ezen bosszankodnék, inkább arra koncentrálok, hogy vívok valaki mással – a negatív érzéseket nem szabad hordozni.

– Kézzelfogható közelségbe kerül egy versenyen az aranyérem, ám abból „csak” ezüst lesz.
– Ha valaki ott áll a dobogón, akkor azért abban a versenyben, teljesítményben jócskán vannak pozitívumok is, hiszen több riválist megvert az ember a nap folyamán, érmet akasztanak a nyakába, ám kétségtelen, hogy ott az érzés: ne én csodáljam a győztest, hanem engem nézzenek ugyanígy! Ez az, ami rendkívül motiválttá tehet egy sportolót – a düh és csalódottság után a felkészülés során mindez átcsap motivációba. Velem ez történt: tavaly én voltam az ezüstfiú, az idén két világkupa-viadalt is nyertem.

– A klasszikus példa, amelyre mindenki emlékszik: 2016-ban önt kérte fel a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy a riói megnyitón vigye a magyar zászlót, csakhogy évtizedek óta élt az átok, mert a zászlóvivő sohasem nyert azon az olimpián – ön meg címvédésre készült.
– Először az edzőmmel, Decsi Andrással beszéltem a felkérésről, ő rám bízta a döntést. Két sportpszichológussal dolgozom évek óta, Faludi Viktória arra hívta fel a figyelmemet, hogy én ezt valójában már eldöntöttem, csak az indokokat keresem, miért mondjak igent – ekkor tudatosult bennem, hogy valóban, vinni akarom a magyar zászlót. Kárpáti Róbert pedig azt mondta, ha már elvállalom, tegyem úgy, hogy segítse is a felkészülésemet. Ő találta ki, hogy felveszi a megnyitót, elküldi nekem azért, hogy az egyéni verseny reggelén nézzem vissza. Bejött: pozitív sokkterápiaként hatott, hihetetlenül sok energiát szabadított fel bennem az asszók előtt. Azt pedig, hogy a szurkolók küldjenek zászlós képeket, legyünk közösen zászlóvívók, én találtam ki. Úgy gondoltam, ha már ilyen erős nemzeti motívum ez, éljük meg közösen.

– Elérkeztünk oda, ahol túl sok pozitívum nincs. Amikor március végén a Nemzetközi Olimpia Bizottság bejelentette, hogy elhalasztja a tokiói játékokat, nehezen találta a szavakat. Akkor sebezhetőnek tűnt, talán pályafutása során először érzékelhette azt a külvilág, hogy még Szilágyi Áron sem tudja, mit kell most tenni.
– Ez így volt, nagyon fejbe kólintott a bejelentés. Leginkább azért, mert akkoriban napról napra változott a helyzet, én pedig nem számítottam arra, hogy már március végén bejelentik a halasztást. Kellett egy-két hét, mire feldolgoztam, hogy a versenyt, amire négy éve készülök, az idén nem rendezik meg. Nem volt könnyű megélni, hogy a felkészülés hajrája helyett kényszerpihenő jött... Idővel azért megtaláltam a kapaszkodókat.

– Ebben is…?
– Pozitívumokat ebben nehéz fellelni, én sem lejtek naponta örömtáncot amiatt, hogy nincs az idén olimpia, viszont képes voltam feldolgozni, a karantén alatt pedig megtaláltam a céljaimat. Mindennap mozgok, de csak azért, hogy megőrizzem az erőnlétemet, emellett egyéb tevékenységekre is van időm, a feleségemmel is többet lehetek – kialakult egy napi rutin, amelyben jelenleg kényelmesen élem az életemet.

– Miközben mindenki arról beszél, milyen nehéz fenntartani a motivációt, és mindent meg kell tenni azért, hogy a sportolókban ne hunyjon ki a láng…
– Nem kell, hogy égjen a tűz – el kell engedni ezt az egészet. Jelenleg nem beszélhetünk felkészülésről, hiszen olyankor a kitűzött célokat szem előtt tartva edzünk, egyelőre viszont nincsenek célok. Ez most pihenőidőszak, amelybe ugyan nem önszántunkból, de mindannyian belekerültünk. Azt kell magunkban tudatosítani, hogy egyszer vége lesz ennek, újra lesznek nagy versenyek, világ- és Európa-bajnokságok, és remélem, hogy olimpia is.

– Két hónap telt el a NOB bejelentése óta: ez a Szilágyi Áron más, mint az akkori?
– Mindenesetre több mindenben különbözik. Már csak azért is, mert a bejelentés idején még rengeteg kérdőjel volt bennem: a halasztás több kérdést vetett fel, mint ahányat megválaszolt. Előbbiekre is szép lassan megszületnek a válaszok, például az már egy kapaszkodó, hogy tudjuk, majdnem napra pontosan egy évvel halasztották el az olimpiát. A Nemzetközi Vívószövetségben is folyik a tervezés, és a hazai szövetség is aktív, lassan kirajzolódik sok minden.

– A folytatás kapcsán, az első igazi verseny időpontját illetően mást mond a szíve, és mást az esze?
– Ez nyilvánvaló. Egy hazai válogatót nem neveznék téthelyzetnek, de ha lesz ilyen, szívesen indulok rajta. Talán novemberben rendezhetik az első nemzetközi versenyt, de igazán fontos az elmaradt kvalifikációs viadal lesz, valamint az azt követő világkupaversenyek – márciusban, áprilisban és májusban. Azért ennyire előre nehéz látni...

– Az még tíz hónap, ráadásul azt mondta, ez az időszak nem nevezhető felkészülésnek. Akkor mi mozgatja önt, ha nincs felkészülési terv, minek mentén halad előre?
– A minap olvastam Roger Federer nyilatkozatát, a svájci teniszező azt mondta, nincs szükség edzésekre. Ilyen drasztikus kijelentést nem tennék, de mindaddig nincs szükség felkészülési tervre, amíg nem látunk tisztán. Szabadidős sportolónak nevezném jelenleg magam, még akkor is, ha a klubomban is elkezdődnek a vívó-, pontosabban a vívó jellegű edzések. Szeretem a vívást, az edzéseket, ezért sem hagyok ki napokat, de ennek semmi köze sincs ahhoz, amit máskor csinálunk.

– De ugye ha eljön az idő, Szilágyi Áronban újra égni fog a tűz, a vágy?
– Égni fog – ebben biztos vagyok.