A zenei zseni gyermeki izgalommal várt Polgár Juditra és Francesco Tottira

A július 6-án, 91 évesen elhunyt világhírű olasz zeneszerzőt, Ennio Morriconét a sport világa is meg­gyászolta. Az Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjjal kitüntetett komponista több mint ötszáz filmhez írt zenét – köztük a Cinema Paradiso, a Volt egyszer egy Vadnyugat, A profi, a Volt egyszer egy Amerika, az Aki legyőzte Al Caponét és a Sorstalanság című mozihoz –, emlékét azonban a koncert- és mozitermek mellett a sakktáblák, valamint a futballpályák közönsége is kiemelt szeretettel őrzi.

Közismert sakkszenvedélyének magyar szálai is akadtak, hiszen – szíve vágyát teljesítve – egy-egy alkalommal asztalhoz ülhetett Lékó Péter, illetve Polgár Judit ellen is. A Lékó elleni budapesti mérkőzéséről csak annyit jegyeztek fel, hogy vereséggel végződött, a másik magyar nemzetközi sakkmester elleni próbálkozását részletesebben dokumentálta a hazai sajtó. Beszámolt a 2004 tavaszán megvívott Morricone–Polgár sakkderbiről a Nemzeti Sport is, kiemelve, hogy az akkor éppen várandós magyar sakkozónő hendikeppel indult – amíg ellenfelének tizenöt, neki csak tíz perc gondolkodási ideje volt –, ám így is simán nyert. „Polgár vélhetően nem sorolja a 2:0-s sikert pályafutása legfontosabb diadalai közé, ám az minden bizonnyal jó érzéssel tölti el, hogy egy, a zene világában igencsak járatos művésznek elhúzta a nótáját” – szólt a sportlap könnyed hangvételű tudósítása, de talán tanulságosabb Morricone szemszögéből felidézni az akkori egyenlőtlen csatát.

A Népszavának adott, a 2004. április 24-i számban közölt interjúban – amelynek apropóját egy közelgő budapesti fellépés és a Kertész Imre-regényből adaptált Sorstalanság filmhez készülő zene adta – szó esett az olasz művész magyarországi kötődéséről, és válaszában ő maga hozta fel a Polgár Judit ellen lekötött mérkőzés témáját. „Szeretem Budapestet, a kozmopolita várost, amely sok tekintetben magán viseli a monarchikus idők eleganciáját, párosulva a nagy metropolisok robbanásszerű fejlődésével, nyugtalanságával. Szeretem Szegedet, a Dóm tér impozáns méreteit, akusztikáját. És nem utolsósorban szeretem a magyar közönség zenei érzékenységét, vendégszeretetét. Nemrégiben egy gyönyörű meghívást kaptam a Római Magyar Akadémiától, ami nem zenész, hanem sakkozó minőségemben ért. Az önök kiváló sakkbajnokával, Polgár Judittal játszhatok egy mérkőzést május negyedikén. Hozzá képest én csak közepes sakkozó vagyok, noha hajdanán szerepeltem az olasz nemzeti válogatottban.”     

Mielőtt rátérnénk Morricone sakkpályafutásának néhány ismert részletére, idézzük fel a nevezetes római parti történetét a Magyar Hírlap korabeli cikke segítségével. „Tegnap délelőtt a Római Magyar Akadémia vörös szalonjában nyolc perc alatt, 25 lépésben semmisült meg maestro Ennio Morricone Polgár Judit sakknagymesterrel szemben. De a világhírű zeneszerző és karmester úgy örült a játéknak, mint egy gyerek. »Csak azt ne írja, hogy kihívtam Polgár Juditot! Mindig is játszani szerettem volna vele, de biztos, hogy veszíteni fogok, még azt sem mondhatom, hogy méltósággal veszítek majd, egyszerűen elsöpör, és kész. Nagy pofon lesz, remélem, nem követek el sok hibát!« – mondta lapunknak a mérkőzés előtt a filmzenék nagy mestere. Ennio Morricone gyermeki izgalommal várta, hogy Polgár Judittal szemben leüljön a sakktáblához. Tegnap az idős zeneszerző és karmester öt perc előnyt kapott, de ez sem volt elegendő: 25 lépés és nyolc perc elteltével feladta a játszmát. »Még kímélt is! Egy kicsit hagyott játszani!« – mondta végül őszinte csodálattal Morricone.”     

A sakk iránti vonzalmát némiképp prózai módon első saját sakk-készlete táplálta, olyannyira, hogy 18 évesen versenyszerűen is elkezdte űzni kedvenc játékát. Nem is bizonyult tehetségtelennek, eljutott az olasz nemzeti bajnokság második osztályáig, később pedig – immár műkedvelőként – összemérte erejét a magyar mesterek mellett Miso Cebalóval, Garri Kaszparovval és Anatolij Karpovval is. Hovatovább, miként arra az olasz sakk-kultúra zászlóshajója, a scacchipress.it oldal emlékeztetett a zeneszerző halálára írt nekrológban, egy alkalommal – sokak ámulatára – remizett Borisz Szpasszkijjal, a korábbi orosz sakkozóval, aki 1969 és 1972 között őrizte világbajnoki címét.

„Amikor sakkozom, a lépések ugyanúgy születnek a fejemben, mint komponálás közben a hangjegyek. Sakkbajnok akartam lenni, de édesapám felismerte a korlátaimat, és arra sarkallt, hogy inkább a zongorát válasszam. Később újra elkezdtem játszani, de hiányzott már belőlem a buzgalom” – mondta az ifjúkorában trombitásnak tanuló zenész belső ösztönzéséről. Szerénységet és józan önértékelést sugalló szavait olvasva nem árt hangsúlyozni, a buzgalom hiánya esetében mást takar, mint amit a hétköznapi tapasztalataink alapján gondolnánk: Morriconét munkában és magánéletben is szinte a megszállottságig fegyelmezett, szorgalmas emberként ismerte környezete.

„Miként a művészetben, a szerelemben is az állhatatosság a minden – magyarázta a Vanity Fairnek a feleségével, Maria Traviával megélt több mint hetvenévnyi házasságról. – Nem tudom, létezik-e érzelmi villámcsapás vagy természetfeletti vonzalom, de abban biztos vagyok, hogy van kitartás, következetesség, komolyság, megbízhatóság. Nem könnyű olyan emberrel együtt élni, aki az én mesterségemet választja. Katonai fegyelem, szigorúan beosztott napirend jellemzi a mindennapjaimat. Eltelnek egész napok úgy, hogy magamba zárkózom, senkivel sem találkozom. Kemény alkat vagyok és szigorú, elsősorban magammal szemben, de következésképpen a körülöttem élőkkel szemben is.”     

Valószínűleg ezekben a mondatokban keresendő a válasz arra az óhatatlanul felvetődő kérdésre, miként fér bele ennyi világszerte ismert zenei alkotás egyetlen életműbe. Ahogyan talán a sakktábla mellett elengedhetetlen türelem, összpontosítás, szellemi fegyelem magyarázata is kiolvasható belőlük.

Morricone munkásságának kevéssé ismert darabja az 1978-as labdarúgó-világbajnokság alkalmából írt futballhimnusz: bár az El Mundial című zeneművet az Argentínában rendezett torna idején kiadták lemezen is, ismertsége messze elmaradt a kommercializálódott futballvilág elmúlt húsz-harminc évben piacra dobott tornaslágereiétől. Akkoriban nem tartozott olyan szorosan a vb-produkció szórakoztatócsomagjához az alkalmi dal, mint manapság. Így gyaníthatóan nem is a Morricone-dallamok ingerelték fel úgy a résztvevő magyar válogatott tagjait, hogy az első mérkőzés Törőcsik András és Nyilasi Tibor kiállításába torkollott, az Argentínától elszenvedett 2–1-es vereséggel súlyosbítva (utóbb Olaszország és Franciaország egyaránt 3–1-re legyőzte a magyar csapatot, amely így csoport-utolsóként búcsúzott).

Nem az argentínai világbajnokság jelenti az egyetlen köteléket a neves zeneszerző és a futball között. A kapcsolat intenzitását jelzi, hogy a ligavezetők döntése nyomán a művész halála után rendezett első Serie A-fordulóban valamennyi mérkőzésen a Volt egyszer egy Amerika című film zenéjére vonultak pályára a csapatok. A legerősebb gesztussal az AS Roma csapata élt, amely a Parma elleni bajnoki mérkőzésén (2–1) Morricone rajzolt arcképével és a Grazie Maestro (Köszönjük, Mester!) felirattal díszítette a meze ujját. A rómaiak személyes búcsúzása nem véletlen: a zeneszerző a sárga-pirosak elkötelezett szurkolója volt, és jó ideig elmaradhatatlan tagja a Stadio Olimpico népének.

„Az AS Romának mindig is volt valamiféle nemzetközi jellege, miközben érzelmileg a saját bázisához kötődik. Nyitott az emberek felé, ugyanakkor alkalmas arra, hogy globális klub legyen – határozta meg szeretett együttese karakterét a művészdrukker néhány éve a klub honlapján közzétett videóban. – Tisztán emlékszem az első meccslátogatásomra. A Campo Testaccióra mentem apámmal, állóhelyünk volt a kapu mögött, pontosan él a fejemben a kép, ahogy Guido Masetti kapus véd tőlünk néhány méterre. A stadionba régóta nem járok, manapság már jobban szeretem otthonról követni a meccseket. Óriási képernyőm van, azon nézem a játékot és Totti hatalmasra nagyított fejét. Amikor barátommal, Sergio Leonéval jártam még meccsre, nyomot hagyott bennem a sorban állás, a zsúfoltság érzése, de mindig magával ragadott a tömeg rajongása, szinte önkívületi állapota.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus elsejei lapszámában jelent meg.)