„Jókedvű ember vagyok, szeretek szeretni” – Nagy Tímea és az első 50

– Isten éltesse! Szép, kerek évszám – megijeszti kissé?     
– Meg nem ijeszt, hiszen tudomásul kell vennünk, hogy hiába tervezünk, a testünk öregszik. Fiatalnak érzem magam, de az ötven év azt mondja, hogy a testem öregszik.

– És ilyenkor gondol bele az ember, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyit maga mögött hagyott…
– Valóban, de éppen ezért tudsz elkezdeni értékelni nagyon sok mindent! Húszévesen még úgy hiszed, tiéd a világ, mindent meg tudsz oldani, van rá időd, most pedig már képes vagy örülni mindannak, amit átéltél. Tényleg készíteni kell bakancslistát, és szépen kihúzogatni róla azt, ami már megvolt, és figyelni arra, ami még nem.

SZERELMESEN CSÓKOLÓZNI

– Vagyis van bakancslistája.     
– Egy képzőművész hölgy által kiadott könyvet vettem meg, amelyben száz vagy százötven bakancslistára való „valami” van felsorolva – közöttük persze olyasmi is, amit örömmel kihagyok, de több olyan élmény is, amelyet még szeretnék átélni. De van olyan is, amit én írtam be a könyv üresen hagyott oldalára.

– Mi áll a listája tetején?     
– Szeretnék még egyszer nagyon szerelmesen csókolózni. Ezt például én írtam bele a könyvbe.

– Jó kívánság – elkerülte a szerelem az elmúlt években, vagy nem engedte be a szívébe?     
– Nem került el, ennek ellenére a bakancslistámon szerepel, hogy még egyszer megadassék, hogy szerelmesen csókolózom. Mondhatnám persze, hogy vágyom a Balaton partjára, ahol majd kötögetni fogok, de az biztos nem fog megtörténni, mert az nem én vagyok.

– Vagyis az érzések a fontosak, és nem a tárgyak vagy éppen az, hogy messzi tájra utazzon?     
– Nem hiszem, hogy mindig nagyot kell álmodni, az apró örömök sokasága is boldogságot ad.

– Ha a három gyermeke születését és a két olimpiai aranyérmét nem számoljuk, mikor mondhatta el magáról, hogy boldog? Emlékszik olyan pillanatra, amikor úgy érezte, igen, ez az, erre vártam!     
– Öt, életem igen fontos és boldog pillanatát vette ki a kalapból.

– Nem véletlenül.      
– Alapvetően boldog ember vagyok. Van édesapám, édesanyám, testvérem – a család a legfontosabb, ez adja az alapot ahhoz, hogy az ember boldog tudjon lenni. Ha ez nincs, hiába találsz milliókat, hiába van százötven érmed meg sok-sok barátod, nincsenek gyökereid, pedig fontos, hogy legyenek. Mert akkor igazi minden, ha nemcsak szárnyakat kapsz a szüleidtől, hogy élhess, hanem akkor, ha van hová visszanyúlnod. Ezek azok a gyökerek, amelyek megtanítanak arra is, hogy az egyik legértékesebb a világon az egymással töltött idő. Ez az, ami miatt később vissza tudod nekik mindazt adni, amit te kaptál tőlük. Ezzel tudom megköszönni nekik, hogy vagyok, hogy létezem.

– A család fontosságáról beszél, ebből kiindulva a válását kudarcnak ítéli?     
– Életem legnagyobb kudarca a válásom. Mindig is úgy gondolkoztam, hogy családban nőnek fel a gyerekeim, sokszor eszembe jutott, hogy majd azon fogunk nevetni esténként, amikor mind a ketten kivesszük a fogunkat, hogy jaj, csak reggel össze ne cseréljük! Hát, már nem kell ettől tartanom, a pohárba csak egy műfogsor kerül…

– Az ötven év alkalmat adhat egyfajta számvetésre, de az összegzés helyett inkább engedjen bepillantást ebbe a fél évszázadba: milyen volt a tízéves Nagy Tímea?     
– Képzeljenek el egy nagyon dundi kislányt, tele gátlásokkal. De boldogan él, mert már boldog voltam akkor is – ez szerencsés adottságom. Jókedvű ember vagyok, az alaptulajdonságaim már akkor is megvoltak: szeretek szeretni, szeretem boldognak látni a körülöttem lévőket, szeretek segíteni. Ha ez nem lenne, boldogtalan lennék, és minden bizonnyal megkérgesedett lélekkel élném a mindennapjaimat.

– A tízéves kislány már álmodozott aranyérmekről?     
– A tízéves Titinek nagy tervei voltak a sportban, volt egy dédelgetett álma is, de azt is tudta, hogy a genetika nem volt kegyes e tekintetben hozzá, vagyis azért, hogy valóra is váltsa az álmát, sokat kell dolgoznia. Tízévesen elkezdődött az életemben az, ami utána huszonöt évig meghatározott mindent. De hálát adok a Jóistennek, hogy elkezdtem a munkát és a sportolást tízévesen.

– Merőben más volt a húszéves Nagy Tímea?     
– Akkortájt ki voltam készülve, hogy soha, egyetlen fiúnak sem tetszem... Már leérettségiztem és elkezdtem a Testnevelési Egyetemet, egyébként leginkább azért, hogy a víváshoz hozzá tudjak tenni még, hiszen hiába asszózik az ember, hiába tesz meg mindent azért, hogy fizikailag is kiváló állapotban legyen, dolgoztatni kell közben az agyat is, én pedig arra gondoltam, hátha találok olyan fortélyokat az egyetemi évek alatt, amelyeket be tudok építeni a pályafutásomba. Mert azt biztosan tudtam, hogy edző nem leszek, hiszen családban gondolkodtam, nőként és anyaként pedig nem akartam, hogy hétvégéken versenyen, esténként edzéseken legyek. Elvégeztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát, logopédus lettem, akárcsak az édesanyám és a testvérem, de rájöttem, hogy ez sem az én világom. A különleges gyerekekkel való foglalkozás érdekes volt, és lettek is volna benne sikereim, hiszen például egy hang kijavítása is az, de valahogy hiányérzetem volt.

– Aztán tíz évvel később már feleség és anya volt – meg persze olimpiai bajnok.      
– Nagy volt rajtam a felelősség, hiszen megérkezett Csenge lányom, és igen, teljesült mindaz, amiről tízévesen álmodtam. Viszont elveszítettem egy hozzám nagyon közel álló családtagot, a nagybátyámat, aki a mai napig hiányzik. Ugyanolyan volt az életfelfogása, mint az enyém, tőle tanultam, hogy az életben a legfontosabb, hogy jól érezd magad, hiszen ez tesz boldoggá.

EL A KEZEKKEL AZ ASZTALTÓL!

– Negyvenéves korára pedig nagyot fordult önnel a világ.     
– Igen, megszületett Luca és Csanád, szereztem még egy olimpiai aranyat, elváltam, és elveszítettem Móna Pista bácsit… Ő mindennap itt van velem.

– Azt mondta, nemcsak a szerelemben van nagy Ő, hanem a barátságban is, önnek pedig egyértelműen Móna István volt az. Azonnal kiderült? Rögtön szimpatikusak voltak egymásnak?     
– A barátság más, mint a szerelem. Ahhoz tettek kellenek: egymásért teszünk meg olyasmiket, amelyek által kialakul a barátság. Ezek feltétel nélkül érzések – nem azért barátkozom vele, mert ahhoz érdekem fűződik, hanem azért, mert jó vele lenni. És ha bármi problémája van, felhívhat, ahogy én is őt. Kevés ilyen akad az ember életében.

– Miért éppen belőle vált nagy Ő?     
– Nehéz lenne megfogalmazni, ráadásul a barátságunk idején volt egy olyan év is, amikor még csak nem is beszéltünk egymással.

– Hogyhogy?     
– Ez is abból adódott, hogy annyira szeretett engem… Annyira csak jót akart nekem, hogy egyszerűen nem tudta feldolgozni az atlantai kudarcomat. És ezért haragudott rám. Később elmondta, hogy képtelen azzal az érzéssel együtt élni, hogy én Atlantában nem lettem olimpiai bajnok. Úgy érezte, hibázott valamiben, aztán valahogy kialakult, hogy ő utált engem, én őt, miközben mindketten tudtuk, hogy szeretjük a másikat.

– Ki törte meg a csöndet?     
– István. Amikor egy évvel később megnyertem az universiádét, felhívott, gratulált, és azt mondta, amikor hazaérek, egy autó vár az egyik szponzor jóvoltából – és onnantól minden olyan volt kettőnk között, mintha mi sem történt volna.

– Kicsit vele halt ön is?     
– A lelkem egy része elment Pista bácsival, és ezt nagyon komolyan gondolom. Minden nap érzem, hogy hiányzik az életemből.

– Vagyis gyakran eszébe jut.     
– A kérdés az, hányszor egy nap… Velem van a telefonja, benne azok az sms-ek, amelyeket még egymásnak írtunk, amikor ő már kórházban volt. Iszonyatos ismét elolvasni őket... Már nem is teszem meg, mert belehalok minden alkalommal. De a fotója itt van a számítógépem monitorára ragasztva, a székem támláján lóg a kardigánja – ez volt rajta akkor, amikor utoljára együtt sétáltunk. És nálam van otthon az íróasztala. Az, amelyiken a könyvét írta, és hozzá az a szék, amelyiken akkor ült. Egyszer egy restaurátor megemlítette, szívesen felújítaná az asztalt, de közöltem vele, hogy ahhoz az asztalhoz biztosan nem fog hozzányúlni, mert abban még a szú is Pista bácsié volt. Az asztal úgy marad, ahogyan van. A világ végezetéig, de addig legalábbis, amíg velem van.

– Elérkeztünk az ötvenedik születésnapjához: kerek az élete? Persze azt a bizonyos szerelmes csókolózást leszámítva.      
– Valaki egyszer azt mondta: hallgasd meg mások életét, és akkor megköszönöd a Jóistennek, hogy olyan az életed, amilyen, és boldogan mész haza a kis hátizsákoddal. Igen, jól vagyok, boldog vagyok, abszolút kerek az életem. Van olyan területe az életemnek, amely még korábban sérült érzelmileg, de ez is az életem része. Ebből is tanultam, és nem bánom, mert egészen addig életem egyik legszebb időszakát éltem. Vannak új feladataim. Idősödnek a szüleim, sokat vagyok velük, lassan pedig készülődöm a nagymamaszerepre – nincs még sehol semmi kilátásban, azért én készülök.

– Fél attól, hogy kirepülnek a gyerekei?     
– Nem és nem tudom, hogy miért nem. Szeretem magamat, a saját lényemet, ezért aztán nagyon jól elvagyok egyedül is. Ráadásul hárman vannak, nem tartok attól, hogy nem lesz feladatom, programom a jövőben.

A PÁSTOK HELYETT A MEDENCÉK KÖRÜL

– És már jó ideje a Hajós Alfréd uszoda a második otthona. Szereti a munkáját?     
– Nagyon, de még mindig furcsa kicsit, hogy a munka nem olyan, mint egy edzés. Itt nem az van, hogy megteszel mindent, és bekövetkezik a változás. Itt egymásra épülő rendszer van, sok főnökkel, de ezzel nincs amúgy baj. Megcsinálok én bármit, és mindent, de előfordult, hogy olyasmit kértek, amivel nem értettem egyet, és képtelen voltam megtenni.

– Sportolóként is ilyen volt?     
– Egy idő után már igen, vagyis hiába kérték az edzőim, hogy csináljak meg valamit a páston, ha én nem úgy gondoltam, nem csináltam meg.

– Nem furcsa, hogy a medencék körül szaladgál a pástok helyet?     
– Már nem. De nem is tudnék a pástok körül szaladgálni, mert Pista bácsi nincs ott... A Honvédba sem nagyon tudok bemenni: látom, ahogy ott ül azon a széken, amelyiken mindig zörgette a csokit, hogy ha véletlenül végre nyernék egy asszót, kaphatnék belőle… Nélküle nekem a vívás sem ugyanaz, mint volt.

– Ugorjunk tíz évet előre az időben! Milyen életet szeretne hatvanévesen?      
– Ha a bakancslistámról kihúzok egy-két tételt, elégedett leszek, és már nagyon szeretném, ha a vasárnapi ebédnél legalább egy etetőszék is lenne az asztal körül.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 22-i lapszámában jelent meg.)