Puskás mint musical – Szöllősi György jegyzete

Aki ma Magyarországon musicalt készít Puskásról, sokat kockáztat. Előítéletekkel kell megküzdenie, fanyalgás lesz az osztályrésze már akkor, amikor még nem is látta senki a darabot. A Puskás-rajongók attól tartanak, csorbul a mítosz, méltatlan lesz az előadás a legnagyobb hőshöz. A hivatásos gúnyolódók már a gondolatától is viszolyognak, ha lélekemelő, a nemzeti büszkeséget tápláló, közös, magyar élmény van kilátásban. A téma ráadásul annyira kézenfekvő, populáris és hálás, hogy évek óta se szeri, se száma a musical- és filmterveknek Puskásról, ám ezek megvalósításához tudás, pénz, munka, művészi alkotóerő is kell, amiből valami mindig hiányzik. Ha viszont valaki mégis megvalósítja, amit megálmodott, máris mindenki mindent jobban tud, hiszen a téma annyira kézenfekvő, populáris és hálás...

Ma már. De nem volt ez mindig így. Nekem mondjuk már vagy harminc éve rögeszmém, hogy ez a mi legnagyobb sztorink a XX. században, de például Moldova György a nyolcvanas években még ilyeneket írt, miután elesett a lehetőségtől, hogy könyvet írjon Puskásról: „Lehetne írni egy őszinte könyvet róla, mint emberről – ehhez viszont Öcsi nem elég érdekes jellem! A cipőjét sem kötheti meg korábbi riportalanyaimnak: Berendinek, a ferencvárosi állomásfőnöknek vagy Leskónak, a hegyaljai szőlésznek. Tizedrész annyit sem csinált életében, mint ők.” Nos, Szente Vajk író-rendező, Szabó László producer, Juhász Levente zeneszerző, Galambos Attila szövegíró, Túri Lajos Péter koreográfus és a többi alkotó szerencsére nem Berendiről, a ferencvárosi állomásfőnökről vagy Leskóról, a hegyaljai szőlészről készített musicalt, hanem Puskás Ferenc lenyűgöző és világhírű sztorijáról, amelyben meglátták és amelyből kihozták a mindannyiunk szemébe könnyeket csaló magyar hőstörténetet és az örök, általános emberi értékeket. Új művészi nemzedék dinamizmusa, lelkesedése, hazaszeretete segít végképp halhatatlanná tenni a mi szempontunkból kudarcosnak gondolt XX. század világraszóló magyar sikersztoriját és annak hőseit. Ember Márk például négyéves volt, amikor az általa megformált Czibor Zoltán meghalt. A nyolc-, tízesztendős gyerekszereplők, akik – szerencsére – mit sem tudnak az ötvenes évekről, zokogtak a meghatottságtól az Erkel színházban, a nemzeti ünnepre időzített előbemutatót követő vastaps után és azt skandálták: „Puskás Öcsi!, Puskás Öcsi!”

Büszke vagyok rá, hogy a tizenöt éve a Nemzeti Sport kiadójának gondozásában megjelent Puskás-könyvem több exkluzív története visszaköszönt a színpadról (megindító volt az öt éve elhunyt Puskás Ferencnét megelevenedni látni a darabban Kovács Gyopár alakításában), és nagy öröm, hogy immár ebben az érzelmes, hatásos színpadi műfajban is megcsodálhatjuk közös büszkeségünket, a Puskás-történetet. Tisztelet az alkotóknak és a szereplőknek, hogy az előítéletek gyűrűjében, a világjárvány fenyegetésének őrült bizonytalanságában ilyen vagány, nívós és – a minapi előadások után máris kijelenthető – sikeres produkciót állítottak színpadra. Csütörtök óta özönlenek hozzám is a gratulációk, amelyek stábtagként csak nagyon kis részben illetnek meg, de amelyeket továbbítva, azokhoz csatlakozva én is csak azt mondhatom: bravó, hölgyek és urak, nagy ölelés, köszönet és gratuláció!

Magyarnak lenni a világon a legjobb.