A Nemzeti Sport és a Gerbeaud cukrászda történetének összefonódása a Niszkács családon keresztül

Egy írógép az asztal közepén.

Ez maradt tőle a Visegrádi utcai szerkesztőségben. Sokáig kerülgettük, néztük tisztelettel s szeretettel vegyes megrendültséggel. Talán volt, aki titokban le is porolta, vagy csak szelíden végigfuttatta az ujjait a billentyűin. Talán azt hittük, senki sem látja...

Pedig láttuk egymást. Akkor még azokat az időket éltük, amikor nem csak néztük, igazán láttuk, éreztük és értettük egymást.

Ahogy látott minket Laci bácsi is. A mi Niszi bánk.

Aki már kora délelőtt ott ült az írógép előtt frissen borotváltan, fehér ingben, zakóban, mint akit skatulyából húztak ki. Mi már az internet világával ismerkedtünk, ő maradt a kaptafánál, két ujjal ütötte a gépet – az orosz hokibajnokság eredményei játékosan zakatoltak a szerkesztőségi szoba falai között.

A hangos írógép mögött egy végtelenül csendes ember üldö­gélt. Aki szelíd szeretettel nézte szertelenségünket, harsányságunkat és botladozó lépéseinket a szakmában. A sors úgy hozta, hogy közel a nyolcvanhoz velünk, egy csapatnyi lelkes fiatallal kellett megosztania a szobát és így a mindennapjait. Régi harcostársai rég elmentek már. Ki nyugdíjba, ki az égi pályák partvonala mellé. Ő maradt itt nekünk élő sporttörténelemnek, évtizedek lenyomatának, egy nagy korszak hírmondójának. Vagy egyszerűen csak Laci bácsinak. A mi Niszi bácsinknak.

Aki tucatnyi nyelven beszélt folyékonyan, aki Moszkvában Sztálinnak is tolmácsolt, akit Közép-Európa és a szláv térség legjobb sportújságírói között tartottak számon, s aki magos kenyérből, vastagra szelt borjúpárizsiból és sajtból a legjobb tízórait csomagolta unokáinak. Annának, akit csak Nusiként emlegetett, és Attilának.

Akik – és itt ismét fordítunk egyet az idő kerekén – ma már felnőtt és sikeres üzletemberek. Édesapjuk, Niszkács Miklós álmát továbbálmodva, édesanyjukkal közösen családi vállalkozásban működtetik többek között a Gerbeaud cukrászdát, a két Michelin-csillagos Onyx éttermet és a budai Émile Házat. A magyarországi gasztronómiai élet meghatározó szereplői ők, ebben az ágazatban diktálnak stílust, trendet, európai minőséget.

Hogy hol találkozik a szeretett nagyszülő által képviselt sportszíntér, az ott szerzett értékek és a gasztronómia világa?

„Közvetlenül sehol, közvetetten azonban mindenhol – mondja a meny, Niszkácsné Pintér Katalin. – Mert nagypapi személyisége elképesztő hatással volt ránk, az ő szelídségének ereje kísér végig minket a pályánkon.”

A szelídség ereje.

Amelyet kassai állomásfőnök édesapjának és négygyermekes édesanyjának köszönhetett az egykori Zemplén vármegyei Mezőlaborcról induló újságíró. Aki a prágai Károly Egyetemen és a Pázmány Péter Tudományegyetemen megszerzett nyelvtudományi diplomájával előbb a Magyar Rádió ruszin nyelvű riportereként vállalt munkát, majd 1945 és 1948 között a Külügyminisztérium munkatársaként, 1946-ban a moszkvai magyar nagykövetség titkáraként dolgozott.

Ortodox keresztényként a párttagság lehetőségét csendesen kikerülte, aminek „köszönhetően” 1948-ban B-listára került, s rövid munkanélküli időszak után a Nemzeti Sport, illetve jogutódjainak – Népsport, Nemzeti Népsport, Nemzeti Sport – szerkesztőségében találta magát munkatársként, rovatvezetőként, majd főmunkatársként.

„Huszonöt éven keresztül mindennap megvásároltam az újságot. Először azért, mert nagypapi cikkeit, az N. L. monogramot kerestem benne. Aztán meg azért, mert neki köszönhetően megszerettem a sportot. Nekem a mai napig ő a példaképem, igyekszem azzal az elhivatottsággal szeretni a szakmámat, ahogyan ő szerette egészen a haláláig, hiszen szinte az utolsó pillanatig dolgozott. Nem voltak ellenségei, nem volt benne senkivel szemben sem rossz­indulat, soha senkiről nem mondott rosszat. Talán csak a mimikájában lehetett egy cseppet érezni, ha valakiről éppen nem volt jó véleménye. Feleslegesen nem beszélt, volt egyfajta szemérmes elegancia a természetében” – emlékszik vissza az unoka, Attila, aki nagyon szerette a Népszínház utcai lakásban eltöltött kedd estéket, amikor nagyapja a zöld karosszékből olvasta fel az Egri csillagokat és a Winnetout.

A szemérmes elegancia.

Amelybe egyaránt belefért a Moszkvából hozott zöld kristálypohárral, ezüst eszcájggal és damaszt abrosszal terített vacsora, az Emkénél lévő szerb étterem, ahol külön törzsasztala volt a fiával, és Kassa felé vonatozva a miskolci pályaudvaron papírból elfogyasztott sült kolbász is. A finom borok, a pezsgők és az Armagnac szeretete, az étkezés csendes hódolata.

„Nem izgatottan, kitörő örömmel evett, hanem csendes élvezettel. Nagyon szerette a házias ételeket, és abban a gasztronómiailag sivár világban is tudta, hogy hol kell keresni a különlegességeket, a finom borokat, a jó pezsgőt, amit franciaországi túráiról mindig hozott a családnak” – folytatta Katalin.

És ha már Franciaországban járunk, íme, egy kis csokor egy párizsi kirándulásról, amelyet Nusi unokájával tett kettesben. Az akkor kilenc­esztendős kislányban mély nyomokat hagyott a közös utazás.

„Három nap volt az egész, de igyekezett mindent megmutatni nekem ebből a csodálatos városból. Csoporttal utaztunk, de egy idő után meglógtunk a társaságtól, elvitt hajózni a Szajnára – azóta sem szálltam hajóra Párizsban –, és megmutatta a kedvenc kisvendéglőjét is. A mai napig őrzöm az Eiffel-tornyon és a Diadal­íven készült közös képet” – mondja Anna, aki csak utólag döbbent rá, milyen izgalmas, kalandos, gazdag élete volt nagyapjának.

„Sosem mesélt magáról, mert nem szeretett középpontban lenni. Végtelenül szerény ember volt, csak utólag döbbentünk rá, hogy hány olimpiáról, világbajnokságról tudósított, micsoda emberekkel találkozott és készített interjút. Akkoriban kislányként én csak annyit láttam, hogy veszi a zakóját, s elindul a munkába, ahonnan mindennap, pontosan este hét órakor felhívott minket, hogy érdeklődjön a hogylétünk felől. Figyelmes volt, előzékeny és udvarias. Hétévesen is tisztelte bennem a nőt, feladta a kabátomat, s kihúzta a széket az étkezőasztalnál” – idézi fel a lány­unoka, aki sosem felejti a közös karácsonyokat. A nagypapi születésnapján, december 24-én szervezett villásreggeliket és este a nagyszülőkkel kéz a kézben megtett utat a Népszínház utcából a József körútig, ahogy a sötétben egyre-másra gyúltak ki a fények a házak ablakaiban...

Nu... – talán itt kezdene bele sajátos, általunk úgy szeretett felütéssel egy nagyon rövid ünnepi szónoklatba Laci bácsi. Aki mára már nem szaporítaná tovább a szót. Letakarná írógépét, beszélne egy kicsit a gőzölgő halászlé ízéről, közben nyaka köré tekerné meleg sálját, venné fekete szövetkabátját, s egy csendes bólintással kívánna mindenkinek boldog karácsonyi ünnepeket!