Cselgáncs: A végén mondjuk ki, hogy tuti – Ungvári Attila

– Kijelenthetjük, hogy zsebben a tokiói repülőjegy?
– Azért én még várnék vele, a végén mondjuk ki, hogy tuti. Jelen állás szerint a kazanyi győzelemmel öt-hat embert megelőztem az olimpiai rangsorban és az utolsó kvalifikációs versenyen, a budapesti világbajnokságon nagyon kicsi az esély arra, hogy mind a hat ember visszaelőz majd – mondta a 31 esztendős Ungvári Attila.

– Tokiói szemüvegen keresztül nézve hogyan értékelhetjük ezt az eredményt, hiszen egy Grand Slam gyakorlatilag felér egy mini világbajnoksággal?
– Igen, idehaza a címversenyek, az olimpiai, a világbajnokság és az Európa-bajnokság a mérvadó, de aki a dzsúdóban járatos pontosan tudja, hogy egy Grand Slamet ugyanolyan nehéz megnyerni, mint egy világbajnokságot. Magas a színvonal, erős a mezőny, főként most az olimpiai kvalifikáció hajrájában, amikor mindenki szeretne élni az utolsó lehetőséggel, a nagy dobással.

– Önnek a legjobbkor sikerült élnie a lehetőséggel, és jól érzékelhető, hogy sikerült szintet lépnie. Minek köszönhető ez a változás?
– Tavaly november óta edzek kőkeményen, úgy, hogy mindent félretettem magam körül és csak a dzsúdóra koncentrálok. A családom, a baráti köröm támogat ebben, ami nagyon sokat jelent, ahogyan az is, hogy elmúlt hónapokban csak pozitív visszajelzéseket kaptam mindenkitől. Már Tel-Avivban és Taskentben is éreztem, hogy bennem van a munka, ott mocorog a siker, de csak áprilisban, az antalyai Grand Slam bronzérmével tört át bennem az a gát, amelynek most Kazanyban meglett az eredménye. Hogy Tokióban ez a dzsúdó mit érhet? Nem szeretek esélyeket latolgatni, de ha úgy tudok küzdeni, mint csütörtökön vagy ahogyan az elmúlt időszakban, akkor bárkit képes leszek legyőzni.

– A győzelme révén a 100 kilogrammban szereplő Cirjenics Miklósra, aki hamarosan szintén tatamira lép Kazanyban, „átszállt” a kontinentális szabadkártya, vagyis ő is tokiói indulónak érezheti magát. Köszönetet mondott önnek a verseny után?
– Igazából én tartozom neki köszönettel, mert egész nap kint volt a csarnokban, szurkolt és jó érzés volt hallani a hangját a lelátóról. Jó ütemben adott egy-két olyan tanácsot, amelynek köszönhetően győzni tudtam. Ma én szeretném visszaadni neki ezt a buzdítást és szeretnék lelket önteni belé, hogy ne csak szabadkártyás legyen, hanem visszaverekedje magát a zöld zónába.

– A világversenyeken egy másik Miklós hangját, testvére az olimpiai ezüstérmes Ungvári Miklós bekiabálásait szoktuk meg. Aki – nagyon úgy fest – nem lehet ott Tokióban...
– Azért én még nem mondanék le erről. A budapesti világbajnokság magas értékkel bír, nagy menetelésre lenne szüksége, de ha jó napot fog ki, akkor szerintem még behúzhatja az olimpiát. Én nem tettem le erről, mert ha mindketten ott lehetnénk, több mint tíz éves álmunk válna valóra és édesanyánknak hatalmas örömöt szereznénk.

– Kazany után mi következik? Hogyan készül a továbbiakban?
– Most biztosan pár nap pihenő jön, egyrészt azért, mert már az utazás során bevizesedett a térdem, meg kell nézni, hogy mi okozhatja ezt. Ráadásul a versenyen összeszedtem egy ujjsérülést, törést vagy szalagsérülést is a koreai vagy talán a svéd dzsúdós elleni küzdelemben.

– Nem emlékszik rá?
– Ilyenkor erre nem figyel az ember, a meccs hevében az adrenalin mindent elnyom. Azt érezzük, hogy valami nem stimmel, de csak a nap végén, amikor kihűl a testünk, akkor kezdjük el realizálni, hogy mennyire komoly a baj.

– És mennyire az?
– Annyira, hogy sokat nem lehet kihagyni. Tehát, így kell fejben kezelnem ezt a sérülést. Megpróbálom a szokásos praktikákkal, jegeléssel, a gyúrónk csodakenőcsével orvosolni most, aztán amikor hazatértem megvizsgálnak a doktorok. Bízom benne, hogy minél gyorsabban gyógyul majd, mert május 17-én Tatán már az edzőtáborban van jelenésem. Az utolsó szakasz következik!