A vén budai hársfák – Malonyai Péter jegyzete

Világéletemben Budapesten éltem, Magyarország az otthonom, akkor sem emig­ráltam, amikor megtehettem volna, így nekem aligha szolgálhatnak újdonsággal az összeállításunkban megkérdezettek arról, miért jó itt.

Még úgy sem, hogy végül is egyszerű a képlet, jól érzik magukat nálunk.

Mondanám, hogy pedig élhetnének akárhol a nagyvilágban, olyan helyeken, ahová mi, átlagmagyarok szívesen elmennénk, legalább turistaként, de ezt a szálat hagyom, hiszen a másik oldal a lényeges: van mire büszkének lennünk. Nem feltétlenül azért, mert a megszólalók jól érzik magukat itt, hanem amiért itt élnek, vagy megvan bennük a szándék, hogy nálunk telepedjenek le.

Egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolok.

Hogy érthetőbb legyek, én például azért mondtam nemet ifjúként egy nyugati csábításra, mert beugrott, hogy amikor a szigeti uszodából nekiindulok a szokásos körömnek, milyen nagyszerű látvány a Hilton Szálló fémburkolatán megcsillanó korai napfény.

Apróság? Persze hogy az. Ám az ilyen élmények kötik az embert a helyszínekhez, pontosabban az általuk kiváltott érzés. Amikor valami megmozdul bennünk, s ez a kisebb rengés később is előjön, amikor a szituációra gondolunk. Ehhez képest képzelhető, hogy mennyire sorsfordító lehet, amikor valaki, mint Vladan Matics, Thomas Doll vagy Szerhij Sztahovszkij nálunk találja meg a párját, aki – ezt csak felteszem – meglehet, nem szívesen váltana országot. A szív pedig nagy úr.

Amit a megkérdezettek elmondanak, nyugodtan szerepelhetne egy központilag támogatott bedekkerben, turisztikai reklámban, és ez nem negatív. Sőt! A gulyásleves, palacsinta kombó vagy a kürtős kalács forralt borral leöblítve nekem sincs ellenemre, enyhén szólva.

Azért azt se felejtsük el, hogy hőseink jövedelmi, de főként pénznembeli viszonyai között roppant olcsó Magyarország, akár egy-egy nagyobb befektetést (lakás, ház), akár a hétköznapokat (számla egy belvárosi kávézóban) nézem, de ez tényleg mellékes.

A lényeg, örülök, hogy nekik is kedves, ami nekem, s bizony őshonosként némi nagyképűség is van bennem, elvégre nekik egyelőre aligha ugyanúgy dobban meg a szívük, mint nekem, ha meghallják, hogy „A vén budai hársfák békésen suttognak...” meg „Pest megér egy estet...”, nem beszélve arról, hogy „Nagykörút, néked adok ma randevút...”.

Nekik még egész Budapest a sláger – mindig így kezdődik.

Még úgy sem, hogy végül is egyszerű a képlet, jól érzik magukat nálunk.

Mondanám, hogy pedig élhetnének akárhol a nagyvilágban, olyan helyeken, ahová mi, átlagmagyarok szívesen elmennénk, legalább turistaként, de ezt a szálat hagyom, hiszen a másik oldal a lényeges: van mire büszkének lennünk. Nem feltétlenül azért, mert a megszólalók jól érzik magukat itt, hanem amiért itt élnek, vagy megvan bennük a szándék, hogy nálunk telepedjenek le.

Egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolok.

Hogy érthetőbb legyek, én például azért mondtam nemet ifjúként egy nyugati csábításra, mert beugrott, hogy amikor a szigeti uszodából nekiindulok a szokásos körömnek, milyen nagyszerű látvány a Hilton Szálló fémburkolatán megcsillanó korai napfény.

Apróság? Persze hogy az. Ám az ilyen élmények kötik az embert a helyszínekhez, pontosabban az általuk kiváltott érzés. Amikor valami megmozdul bennünk, s ez a kisebb rengés később is előjön, amikor a szituációra gondolunk. Ehhez képest képzelhető, hogy mennyire sorsfordító lehet, amikor valaki, mint Vladan Matics, Thomas Doll vagy Szerhij Sztahovszkij nálunk találja meg a párját, aki – ezt csak felteszem – meglehet, nem szívesen váltana országot. A szív pedig nagy úr.

Amit a megkérdezettek elmondanak, nyugodtan szerepelhetne egy központilag támogatott bedekkerben, turisztikai reklámban, és ez nem negatív. Sőt! A gulyásleves, palacsinta kombó vagy a kürtős kalács forralt borral leöblítve nekem sincs ellenemre, enyhén szólva.

Azért azt se felejtsük el, hogy hőseink jövedelmi, de főként pénznembeli viszonyai között roppant olcsó Magyarország, akár egy-egy nagyobb befektetést (lakás, ház), akár a hétköznapokat (számla egy belvárosi kávézóban) nézem, de ez tényleg mellékes.

A lényeg, örülök, hogy nekik is kedves, ami nekem, s bizony őshonosként némi nagyképűség is van bennem, elvégre nekik egyelőre aligha ugyanúgy dobban meg a szívük, mint nekem, ha meghallják, hogy „A vén budai hársfák békésen suttognak...” meg „Pest megér egy estet...”, nem beszélve arról, hogy „Nagykörút, néked adok ma randevút...”.

Nekik még egész Budapest a sláger – mindig így kezdődik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!