Vívás: Szilágyi Áron és Luigi Samele újravívja a tokiói döntőt

– Tényleg meglepődött Lausanne-ban?
– Igen, így történt – válaszolta a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron. – Úgy tudtam, azért kaptam meghívást a nemzetközi szövetség kongresszusára, hogy átvegyem az összetett világkupa-elsőségért járó díjat. Még sohasem sikerült megnyernem, úgyhogy nagyon boldog voltam, ám a színpadon meglepetés ért, hiszen nekem ítélték a Chevalier Feyerick-díjat. Hatalmas elismerés, talán nem is kell ecsetelnem, miért fontos nekem.

– Úgy általában mit jelentenek a díjak az életében?
– Minden elismerés jólesik az embernek, az viszont tagadhatatlan, hogy gyerekként és a későbbiekben sem arról álmodozik a sportoló, hogy még milyen trófeát akar begyűjteni, hanem arról, hogy ott áll az olimpiai dobogón – az persze igaz, hogy amikor mások elismerik a teljesítményemet, az újabb és újabb megerősítés.

– Azt mondta, a sportoló arról ábrándozik, hogy az olimpiai dobogón áll. Miért nem a dobogó tetején?
– Tokiónak is úgy futottam neki, az elsődleges célom, hogy nyerjek, de siker lesz az is, ha a dobogón állok. Mert valóban az, s ezt a csapattal át is élhettem: a dobogó alsó fokán álltunk – boldogan.

– Csak éppen elkényeztetett minket, hiszen Londonban, Rióban és Tokióban sem talált legyőzőre. Szilágyi Áronnak kudarc kikapnia egy olimpián, még ha később ott is állhat a dobogón?
– A siker és a kudarc a skála két végén helyezkedik el, de ez esetben ennyire nem különül el. Igaz, hogy nem aranyat nyerni más, mint győzni, de az ember ilyenkor is csak odakerül a dobogóra: gratulálnak neki, interjút kérnek, vagyis van benne masszívan siker – és van benne kudarc is, mert ilyenkor érez a sportoló némi csalódottságot, marad benne hiányérzet.

– Tanítani kellene, ahogyan minden nehézségből, esetleges vereségből, kudarcból kimazsolázza a pozitívumot.
– Csak fókusz kérdése, az ember maga döntheti el, mire koncentrál, mit visz magával egy történetből, s mit nem cipel tovább. Nekem mindig megvoltak a céljaim, ahhoz pedig hozzárendeltem az élményeket, amelyekre szükségem volt ahhoz, hogy ezeket el is érjem – ha naphosszat azon rágódom, hogy nem én vagyok a bajnok, az nem vezetne sehová.

– Így született, vagy megtanulta?
– Szerintem az emberek többsége előbb-utóbb megtanulja, és nem kell ehhez sportolónak lenni. Nekem viszont a leginkább emocionális élményeim a sporthoz kötődnek, így aztán én itt, ebben a közegben sajátítottam el ezt a képességet. És hát a 2019-es budapesti világbajnokság is igencsak tanító jellegű volt...

– Az elmúlt két évben ezt gyakorta megemlítette.
– Mert fordulópont volt, utána döntenem kellett, hogy vagy elfelejtem az egészet, vagy felhasználom, és azért dolgozom, hogy a páston képes legyek még tudatosabban, ugyanakkor könnyedebben küzdeni.

– Mostanra egyértelművé vált, hogy a hazai vébére nagyon rágörcsölt?
– Igen. Az a verseny azért nem sikerült, mert agyonnyomott, hogy hazai közönség előtt bizonyíthatok, hogy a csapattal a tokiói kvalifikációért küzdünk, mellette pedig voltak álmaim egyéniben is – egyszerűen ez így, együtt sok volt nekem.

– Mára szerencsére feldolgozta, és immár háromszoros olimpiai bajnokként lép a pástra jövő héten Olaszországban, hogy levívja a tokiói döntő visszavágóját.
– Ráadásul kétszer is, hiszen előbb Bolognában, majd Foggiában vívok Luigi Samelével.

– Honnan jött az ötlet?
– Luigi barátom keresett meg, és kérdezte, lenne-e kedvem ehhez a bulihoz. London után már volt részem hasonlóban, akkor Diego Occhiuzzival vívtam az olimpiai döntőt, és nem sokkal utána Nápolyban léptünk pástra – ott fellendítette a sportág iránti érdeklődést.

– Hogyan áll egy ilyen visszavágóhoz?
– A lehetőségekhez képest a legjobb arcomat szeretném mutatni. A felkészülést már elkezdtem, és már a vívóedzéseket is: nem titok, az időm nagy részét Londonban töltöm, hiszen a feleségem ott dolgozik, így az angol válogatottal készülök, és persze már elemeztem Samele vívását is.

– Milyen Angliában egy válogatott edzés?
– Nekem alapvetően nem arra van szükségem, hogy megtanuljak, mondjuk, fejet vágni, de szívesen járok le hozzájuk. Sokkal lazábban készülnek, mint mi, rajtuk nincs akkora nyomás, mint rajtunk. Nekünk, magyar kardvívóknak mindig mindenhol érmet kell szereznünk. Angliában szinte mindenki a sportág szeretete miatt vív, ez persze nem jelenti azt, hogy senkinek sincs fontos célja vele.

– Azt a magas lécet, amelyről beszél, köszönje saját maguknak, hiszen elkényeztettek minket az elmúlt években.
– De a lécet nem mi tettük magasra, hiszen a nagy elődök után is akadtak klasszisaink, inkább azt mondanám, hogy sikerült magasan is tartani a lécet – amióta világ a világ, és olimpiát rendeznek, mindenki úgy áll hozzá, hogy ha ott vannak a magyar kardvívók, akkor rendszerint oda is érnek a dobogóra.

– Az olaszországi bemutatója ezúttal is biztosan fokozza a vívás iránti érdeklődést – egy másik országban. Már jó ideje a Vasas SC vívószakosztályát is vezeti, mit tapasztalt, Tokió után is megnőtt a sportág népszerűsége?
– Igen, ugyanakkor nekünk a sportág népszerűsítése mellett van egy nagyon fontos küldetésünk is, mégpedig az, hogy kihalásszuk a tehetségeket a fiatalok közül, és biztosítsuk nekik a feltételeket, az előrejutás lehetőségét.

– Ha már Vasas: két hét múlva rendezik az országos bajnokságot. Milyen minőségben lesz jelen a versenyen?
– Természetesen elsősorban sportolóként. Nem csinálok belőle presztízskérdést, akkor is pástra lépek, ha nem leszek csúcsformában. Az országos bajnokság mindig jó hangulatú börze, nagy találkozó, amelyen összegyűlnek a korábbi és a jelenlegi vívók, persze közben a páston parázs csaták zajlanak – a magyar vívás ünnepe az ob, ezt nem szeretném kihagyni.