Etalon – Deák Zsigmond jegyzete

11–12–7. Sportvetélkedőkben jártas olvasóink bizonyára azonnal rávágják: ez a harminc esztendővel ezelőtti, 1992-es barcelonai olimpia magyar éremtermése! Helsinki, 1952 után – annak meg már hét évtizede – a második legjobb eredményünk az újkori olimpizmus történetében, de másért is emlékezünk a katalán városban rendezett játékokra a szokásosnál repesőbb szívvel. S nem csak mi, hanem gyakorlatilag az egész világ. A hidegháború kilehelte a lelkét (most meg újjáéledni látszik, de ezt most hagyjuk…), a rendszerváltozás szétvetette a kommunista blokkot, végre nem volt bojkott ilyen vagy olyan politikai okokból. Így az ötkarikás eszme manifesztálódásának mondható megasportesemény végre tényleg azt a szerepet tölthette be, mint amiért annak idején megálmodták az alapító atyák: a békét és a barátságot testesítette meg a sport eszközeivel, segítségével.

Tudom, nagy szavak ezek, de egyrészt visszaadják az akkori optimista közhangulatot, másrészt máris jövök a kevésbé elvont és emelkedett „személyes történelmemmel”. Huszonkét éves egyetemistaként hajnalban újságot hordtam, mert gyűjtöttem a pénzt az olimpia után esedékes egy hónapos európai vonatkörútra, reggeltől estig pedig Barcelona volt napirenden.

„Hobbibirkózóként” megsirattam örömömben sporttársaim, Repka Attila és az aranyat „rágó” Farkas Peti diadalát, büszkén emlegetve szerény közös emlékeinket, mintha bármi részem lett volna a diadalaikban. Egerszegi, Darnyi, Szabó Bence és a többiek elkápráztattak, csakúgy, mint a társsportágnak számító cselgáncs brillírozása. Sportemberként nem dohányoztam, de emlékszem, Hajtós Bertalan elcsalt döntője alatt elszívtam pár szál cigit idegességemben. Kovács Antal engem is meglepett, de nem annyira, mint egyik akkori napilapunk tudósítóját, aki (ne feledjük, még az internet előtti korban) annak rendje és módja szerint bejárta az uszodát, a vívó- és a birkózócsarnokot, leadta a helyszíni beszámolóját, visszament a szállására, épp a zuhany alól jött ki a fárasztó nap után, amikor a tévében látta, hogy egy számára ismeretlen, magyar melegítős, zokogó fiatalember tiszteletére játsszák a Himnusz oly édes dallamait. Csak épp fogalma sem volt, miért és kinek… Megnyugtatásul, a kollégák itthon a hírügynökségi jelentések alapján feldolgozták Atom Anti váratlan diadalát.

Talán először a sporttörténelemben, jelentős számban eljutottak magyar szurkolók is az olimpiára, nekik bizonyára még inkább örök élmény és etalon marad, ami harminc éve történt. Akkor Barcelona sokat adott a sportnak, de ez fordítva is igaz, hiszen a katalán város a játékok által is lett az, ami: a földkerekség egyik legismertebb és legvonzóbb helye.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!