Darts: A családom lök előre, nélkülük lehet, hogy most hátradőlnék – Michael Smith

– Nem sokan számítottak rá, hogy valaki legyőzheti a lehengerlő formában játszó Michael van Gerwent a világbajnokságon...
– Figyeltem a játékát a versenyen, a nyolcaddöntőben csak egy szettet veszített, utána a legjobb nyolc és négy között pedig egyet sem – kezdte a Nemzeti Sportnak adott interjúját Michael Smith. – Úgy tűnt, senki sem helyezett rá nagy nyomást, de a döntőben, amikor igazán éles volt a helyzet, már belehibázott a játékba.

– Már a második szettben letette a névjegyét a kilencnyilasával, amelyet azóta a valaha volt leglenyűgözőbb kilencnyilasként emlegetnek. Mi ennek a magyarázata?
– Leginkább az, hogy ő kezdett, és szintén kiszállhatott volna kilenc nyíllal, de elrontotta a dupla tizenkettőt a végén, tehát ez volt a valaha játszott legszorosabb leg.

– Már ezzel tudatosította Van Gerwenben, hogy ön győzni jött. Lehetett ezt ilyen értelemben korai fordulópontnak nevezni?
– Inkább azt éreztem annak, amikor a hetedik játszmában 2–1 után visszavettem az elveszített kezdésemet úgy, hogy 130-ról szálltam ki, és így 2–2 lett az állás. Michael akkor le is ment a színpadról, és láttam rajta, hogy ezzel sikerült „belemásznom a fejébe”. Innentől csak mentálisan kellett tartanom magam, továbbra is koncentráltan, összeszedetten játszani, ami sikerült is.

– Nyolc majortorna döntőjét veszítette el, be is skatulyázták, mint az örök második. Nem nyomasztotta ez?
– Azzal a tulajdonsággal ajándékozott meg az élet, hogy azonnal elfelejtem, magam mögött hagyom ezeket a negatív élményeket. Terry Jenkins is rengetegszer kikapott, ahogy Peter Wright is, de utóbbi kétszer is világbajnok lett ezt követően, úgyhogy mindig mondtam magamnak, majd a következőt megcsinálom, és mentem előre. Tavaly a Grand Slam of Dartson végre össze is jött, az utolsó lépés is sikerült.

– Már 2017-ben arról beszélt egy győztes mérkőzés után, hogy a démonaival küzdött – mit értett ezalatt?
– Beszélgettem például John McDonalddel, a PDC sztárbemondójával, az ötödik nagy, döntős vereségem után ő is azt mondogatta már, hogy sosem fog összejönni... Három hónappal később aztán döntőbe jutottam a UK Openen, majd az Európa-bajnokságon is, aztán a Grand Slamet meg is nyertem. A démonok leginkább a kiszállókat, az utolsó duplákat jelentették, az volt az utolsó vonal, amit nem tudtam meglépni. A nyolc fináléból négyben meccsnyilam is volt, lehetett volna négy győzelem, négy vereség is nyolc vereség helyett – az ötvenszázalékos mérleg már nem is hangzott volna olyan rosszul. Ezen a nehézségen kellett átlendülnöm.

– Egyszer már Budapesten is volt második... Utána tavaly a harmadik fordulóban esett ki. Visszatér idén is, hogy végre ezt a tornát is megnyerje?
– Igen, Prágát fogom kihagyni, ha jól emlékszem. Ha nyerek, és jó játékkal nyerek, boldog leszek. De ha jól játszom, és mégis kikapok, nem fogok bánkódni, mert tudom, hogy egy másik nagyon jó játékos győzött le.

– A Grand Slam of Dartson a döntőben 16 nyert legig tart a mérkőzés, a világbajnokságon viszont szettekre játszanak, több leget kell tehát lejátszaniuk egy meccsen. Miben más a dinamika, melyik lebonyolítást kedveli jobban?
– Egyértelműen a Grand Slam a nehezebb, nagyobb a nyomás, főleg az elején, amikor még csak öt nyert legig tart egy mérkőzés – de még a végén a 16 nyertig tartó is nagyon kiélezett lehet. Közben meg ott volt a világbajnokságon a Martin Schindler elleni meccsem a nyolcaddöntőbe jutásért, ahol három–egyes szetthátrányból kellett felállnom a négy nyert játszmáig tartó csatában, mégis simán belefért, hogy további négy leget elveszítettem. Szóval ha egy szetten belül mondjuk az első két legben kikapok, még akkor is fordíthatok... A Grand Slamen viszont amikor tizenöt–tizenháromnál két leg hátrányban voltam Joe Cullennel szemben a negyeddöntőben, már nem veszíthettem többet. Nekem szettre játszani könnyebb, mint legre, de ez az egyéni preferencián is múlik.

– Megkapó jelenet volt, amikor közvetlenül a világbajnoki győzelme után azonnal a családjához szaladt. Mit jelentett Önnek, hogy mindannyian ott voltak az Alexandra Palace-ban?
– Tavaly, amikor kikaptam Peter Wrighttól, a színfalak mögött ott volt a nagyobbik fiam, együtt sírtunk, és csak azt mondogattam, ezt meg kellett volna nyernem. Aztán megígértem neki, legközelebb, ha döntőig jutok, száz százalék, hogy győzni is fogok. Ezért volt, hogy még Michaelnek is elfelejtettem kezet nyújtani, máris rohantam hozzájuk, s mondtam a fiamnak, látod, megígértem neked, úgyhogy meg is csináltam! Jobban ünnepeltek, mint én. Mindent, amit teszek, értük csinálom, amikor nyerek, együtt nyerünk, ezek nem csak az én győzelmeim. Nekem a győzelemben a trófea a fontos, a pénz, amit ezzel keresek, az övék. Szerettem volna vébét nyerni, világelső lenni, ez egyszerre sikerült. Ha nem lenne családom, lehet, hogy most hátradőlnék, és azt mondanám: megcsináltam, amit akartam, ennyi elég is volt. Ők löknek előre, hogy menjek, csináljam tovább.

– Egy farmon élnek, ami azért nem túl szokványos.
– Amikor fiatalabb voltam, tehénfarmon dolgoztam, a becenevem „Bully Boy” is innen ered, és már akkor gondoltam: ha egyszer elég pénzt keresnék, vennék egyet magamnak én is. Csirkék, libák, kutyák... Amikor hazatérek, mikor hazamegyek, mindentől távol kerülök, egy nagy fal veszi körül, és senki sem lát be, mi sem ki. Ez a béke szigetét jelenti nekem, amikor megöregszem, akkor is ide vonulok majd el: a családom, az állataim közé, boldog leszek.

– Mi a helyzet Ferdinánddal, a bikával? Azt tervezte, vesz egyet, ha megnyeri a vébét. Ez megtörtént már?
– Még nem... Mások lovai vannak a karámban, csak akkor tudunk venni, ha azokat már elviszik.

– Miért pont Ferdinánd lesz a neve, a mesefilm nyomán?
– Kedveljük, sokszor néztük a fiaimmal, és már akkor mondogattuk: ha lesz egyszer bikánk, Ferdinándnak fogjuk hívni. És szerettük a Manchester United egykori labdarúgójának, Rio Ferdinandnak a játékát is.

– Említette a sztárságot – ez mit jelent önnek?
– Áhh... Nem ez a lényeg. Csak azt szeretném, ha elismernék, hogy keményen dolgoztam. Nem érdekel, ha nem ismernek fel, nem tudják a nevemet. Az a fontos, azt hagyom a gyermekeimnek örökségül, hogy ott vagyok a Hírességek Csarnokában, vagyis nem az örök második, hanem világbajnok és világelső, Grand Slam-győztes is voltam.

– Kedvenc ellenfele, Michael van Gerwen viszont kifejezetten örül neki, ha ünneplik.
– Persze, van, aki élvezi. Én csendesebb vagyok ebből a szempontból, azt szeretem, ha letesznek a sarokba, és békén hagynak.

– Mekkora a rivalizálás a sportágban? Ön hogyan viszonyul ehhez?
– Ezt a kérdést rossz embernek tette fel... Többet látom az ellenfeleimet, mint a saját gyerekeimet, szóval igyekszem kijönni mindenkivel, és ez nem is olyan nehéz. Ha valaki nem kedveli a másikat, azzal nem foglalkozom, inkább csak a saját dolgomra, a játékra koncentrálok, a többiből igyekszem kimaradni.

– Egykor asztalosnak tanult. Ez azt jelenti, hogy van valamiféle művészi vénája is?
– Dehogy! A szüleim választás elé állítottak: vagy tovább tanulok, vagy dolgoznom kell. Inkább előbbi mellett döntöttem, nem akartam dolgozni, albérletbe sem mentem, maradtam velük. Hegesztőnek nem tanulhattam, mert az tönkreteszi az ujjakat, úgy nem lehet dartsozni, a szobafestő-mázoló szakma unalmasnak tűnt, úgyhogy maradt az asztalos, ami egész jó móka volt. Egyébként a szüleim is, a rokonaim is kocsmákat üzemeltettek, jutott volna nekem is könnyű munka, de sosem akartam dolgozni, mivel főállású dartsozó szerettem volna lenni.

– Mi a legfontosabb üzenete a vébé-címig vezető hosszú éveknek?
– A fiaim felől közelíteném meg: az idősebb rögbizik és focizik, a kicsi most kezdi. Néha egy-egy futás nem úgy sikerül, ahogy szeretnék, vagy elejtik a labdát. Szeretném, ha látnák, hogy nem az a fontos, mi történik út közben, hanem az, hogy hová vezet. Ha egy meccs elején hibáznak, akkor is van még harminc-negyven perc hátra. Hiába veszítettem el nyolc döntőt, ez már csak akkor jut eszembe, ha valaki rákérdez, és ezzel emlékeztet rá. Most az él bennem: megnyertem a Grand Slamet, megnyertem a világbajnokságot, majd győztem Bahreinben is, és ez számít igazán. Nem az út eleje, hanem a vége.