Súlyemelés: 10 dekán múlt Bakos Károly vb-címe

– Hallom, bajlódik az egészségével.
– Sajnos igen. Két hete kórházban voltam, most meg a vékonybelemmel akadnak problémák. Kaptam injekciót, ami talán megoldást hoz, ha nem, meglehet, találkoznom kell a késsel… Húsz kilót fogytam, száz helyett csak nyolcvan kiló vagyok.

– Mielőbbi gyógyulást kívánok, egyúttal Isten éltesse a nyolcvanadik születésnapján. De van egy másik kerek évforduló, kedden volt hatvan éve, hogy ifjúsági világcsúcsot állított fel. Hogy emlékszik rá?
– A Thököly úti teremben szakítottam százhúsz és fél kilót, az volt az első igazán nagy dobásom, de arra is büszke vagyok, hogy ifikoromban mindig nyertem itthon.

– Igaz, hogy ha édesapja – a világháború előtti hazai súlyemelés egyik legjobbja, Bakos János – elvitte versenyre, megszökött?
– Őszintén szólva nem emlékszem már rá, de tény, hogy korábban bokszoltam, vívtam, atletizáltam. Angyalföldön születtem, nem voltam jó gyerek, apám pedig úgy látta, lappang bennem tehetség, és a súlyemelés felé irányított.

– Utólag talán megbocsátható a szülői döntés, hiszen utolsó lökésével olimpiai bronzot szerzett váltósúlyban Mexikóvárosban, 1969-től viszont már középsúlyban versenyzett. Miért éppen akkor lépett feljebb?
– Elegem lett az állandó fogyásból, öt-hét kilótól kellett megszabadulnom a versenyek előtt. Földi Imre sokat szenvedve gyakorlatilag húsz évig tartotta magát légsúlyban, ez nem embernek való.

– Ha már Földi… A Földi Imre, Tóth Géza, Veres Győző triumvirátus tagjaival együtt lehetett válogatott. Milyen kapcsolatban voltak?
– Földivel nagyon jó volt a viszonyom; a testnevelő tanár, nálam tizenegy évvel idősebb Tóthtal nem volt különösebb kapcsolatom; Verest említve – akivel rendre egy szobában laktam – pedig huncut dolgok jutnak eszembe. Nagypofájú voltam, és sokszor mondogattam neki, hogy megverem edzésen, és a csúcsait is elveszem. Váltósúlyban a nyomáson kívül minden rekordját megjavítottam, középsúlyban összetettben faragtam a csúcsán az 1969-es varsói vébén, és 487.5 kilót elérve lettem ezüst­érmes. Tíz dekán múlt az arany, a japán Oucsi Maszusi – aki előttem lett második Mexikóvárosban – ennyivel volt könnyebb a mérlegelésnél.

– Feltűnő, hogy alapvetően rövid ideig, 1968 és 1970 között tartott a kiemelkedő korszaka. Miért?
– Alapvetően a sérülésekkel magyarázható, ami a sportág velejárója. Varsóban például rámentem lökésben a 187.5 kilóra, nem sikerült, egyúttal részlegesen elszakadt a lovaglóizmom. Ez aztán egy évig kísért. Az 1970-es szombathelyi Eb-t is sérülés miatt kellett kihagynom, de az őszi columbusi vébén ott voltam, a negyedikkel megegyező eredménnyel lettem ötödik.

– Kárpitos a szakmája, de sok mindent csinált, ugyanakkor 1976-ban Székesfehérváron kezdett edzősködni. Hogy történt?
– A Székesfehérvári Építők akkor alapította a súlyemelő-szakosztályát, és engem szerződtettek edzőnek. Elvállaltam, holott Székesfehérváron egyáltalán nem volt hagyománya a súlyemelésnek, szűz területnek számított. A rendszerváltozás után megszűnt a szakosztály, élni meg kellett valahogy. Tizennégy évig kárpitostanulókat oktattam, voltam taxi- és teherautó-sofőr, állattáp-kereskedéssel is foglalkoztam. Aztán 2012-ben Gyolcsos Ferenc hívására a Fehérvár Rugby Club akkor induló súlyemelő-szakosztályának vezetőedzője lettem, ha jól emlékszem, négy-öt éve hagytam abba az edzősködést.