Özbas Szofi: Nem gondolok semmire a versenyek előtt

– Eltelt néhány nap a világbajnoki szereplése óta. Még mindig azzal a gondolattal ébred, hogy életében először bronzérmet szerzett a felnőttek között?
– Sokszor eszembe jut, de már nem annyira intenzíven, mint közvetlenül a siker után. Most már jólesik egy kicsit megnyugodni, mert rengeteg energiát felemésztett maga a verseny és az azt követő izgatottság és eufória – mondta lapunknak Özbas Szofi, a dohai cselgáncs-világbajnokság legeredményesebb magyar dzsudokája. – Örülök, hogy most egy kicsit békésebb időszak következik.

– Rögös út vezetett a sikerig?
– Igen, rengeteg kihívással néztem szembe, a kvalifikációs versenyeim nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna, de mindig próbálok magamhoz hű maradni a szőnyegen és azon kívül is. Arra törekszem, hogy ne befolyásoljon az eredmény, csak a célra össz­pontosítsak. A sport iránti szeretetemen nem változtat semmit, hogy éppen első körös kieső vagy világbajnoki harmadik vagyok, mert a versenyzés során csak magamra kell gondolnom. A vébén is sikerült olyan mentális állapotba kerülni, hogy egyáltalán nem éreztem az esemény nagyságából adódó nyomás súlyát magamon. Lépésről lépésre építettem fel magam.

– A márciusi taskenti Grand Slam-versenyen szerzett bronzérme sem táplálta az önbizalmát?
– De igen, azért ha eredményes vagyok, az nagyon jó visszajelzés önmagamnak, ám előfordult már, hogy átestem a ló túloldalára, és elkezdtem azonosulni egy adott eredménnyel, ami sem pozitív, sem negatív irányban nem lehet hosszú távon kifizetődő, ennek ellenére természetesen örültem annak az éremnek is.

– Ha jól tudom, térdsérülés is hátráltatta a világbajnokság előtt – nem látszott meg a teljesítményén.
– Azt nem mondanám, hogy sérülés, tavaly megműtötték a térdemet, és nemrég egy edzőtáborban ráestem, majd ugyanazok a tünetek jöttek elő, mint amelyek az operáció előtt jelentkeztek, szóval eléggé megijedtem. Felvizesedett a térdem, de pihentetés hatására szerencsére teljesen elmúlt, nem hátráltatott a vébén.

– Nemrég a szövetségi kapitány, Braun Ákos azt nyilatkozta, hogy a női dzsúdósok kicsit makacsabbak, mint a férfiak – önre is igaz ez a megállapítás?
– Nem szeretem az általánosításokat, ám el tudom képzelni, hogy rám is gondolt, amikor ezt mondta. Ugyanakkor egyfajta makacsság kell ahhoz, hogy versenyhelyzetben az ember ki tudjon zárni minden felesleges külső hatást, máskor viszont hátráltat, mert egyedül nem lehet járni az élsportolói úton, rengeteg ember segítségére, tanácsaira van szükség az eredményességhez, és ha elzárkózunk ezek elől, nem biztos, hogy sikeresek leszünk.

– Melyek azok az erősségei, amelyekkel adott küzdelemben vagy hosszú távon a riválisai fölé tud kerekedni?
– Erényemnek tartom, hogy egyre kevésbé akarok olyasmit, amit nem lehet akarni. Ez nagyon nehéz feladat, hiszen van, amit képes vagyok fejleszteni magamon, de akadnak olyan tényezők is, amelyeket képtelenség befolyásolni. Tudom edzeni a testem, felkészülni a hosszabbításokra, az állóképességemet fejleszteni, ám azt, hogy bizonyos versenyhelyzetekben mi történjen, és hogy mi legyen egy torna végkimenetele, nem tudom pusztán akaratból megváltoztatni. Mostanra tudom irányítani az érzelmeimet és a gondolataimat. Braun Ákos is szokta kérdezgetni tőlem a párharcaim előtt, hogy mire gondolok, és most már azt tudom neki őszintén válaszolni, hogy semmire. Nagyon nehéz volt elérnem, de sikerült, és ezt erényemnek tartom.

– Magától jutott el idáig, vagy volt segítsége?
– Rengeteg segítségem volt, végtelen beszélgetések vezettek idáig, magamban már biztos elvesztem volna a gondolataimban. Hihetetlenül sokat számít, hogy olyan környezetben és közegben készülök, amelyben nemcsak elfogadni akarnak, hanem megérteni is, és az eredményességem nem befolyásolja a személyiségem megítélését.