Jó ötven esztendővel ezelőtt, persze hogy a nagy kudarcok (kimaradt az 1970-es és az 1974-es világbajnokság) időszakában, a legnagyobb gondnak azt tartották a magyar futballban, hogy játékosuralom van. Hívhatjuk így is, de tetszik, nem tetszik, a futballisták csak az érdekeiket képviselték. A vezetők pedig keménykedtek, lezajlott a ki az úr a házban csetepaté, aztán nem a valós helyzet irányított, hanem az, hogy a vezérkar legerősebb embere ki mellé állt.
Ne feledjük, akkoriban a játékosok nem kerestek úgy, mint manapság (sőt), ám a nézők miattuk mentek ki a pályára, annyira érdekelte őket, ki diktál a klubban, mint, mondjuk, a gazdasági eredmények, a helsinki egyezmény várható hatása vagy éppen az Ünnepi Könyvhétre megjelenő művek száma.
Nem véletlenül említettem a könyv ünnepét, hiszen Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című, akkoriban a sportági kritika bibliájának tartott sértően általánosító könyve 1974-ben jelent meg. Olyan torzításokkal, amelyek csak azért láthattak napvilágot, mert a hatalom megadta rá az engedélyt. Nem véletlen, hogy Végh Antal – aki legalább annyira szerette a pénzt, mint szerették (volna) a futballisták – csapatot is próbált alapítani, de kudarcot vallott. Mindenesetre az Erdőháton, Nyíren című Penészlekről szóló jeles szociográfia szerzője beállt a sorba – okokról nem beszélt, csak jelenséget vezetett elő.
Jut eszembe mindez Baji Balázs mondandójáról, az egykori világklasszis gátfutó már a mai kor szellemében beszél roppant diplomatikusan arról, hogy lehet-e szerepük a sportolóknak a sportágak, szűkebben a szövetségek vezetésében. Okkal tapintatos, hiszen ő is vezető a fantasztikus eseménynek ígérkező budapesti atlétikai világbajnokság stábjában, s állami funkciója is van. Ezzel együtt a legfontosabbat, a kommunikációt emeli ki, s igaza van.
Arról nem beszél, hogy mi legyen, mi lehet a megbeszélés témája, pedig itt a lényeg. És ott, hogy lehet a sportoló akármennyire híres, befutott, elismert, érvelhet akármilyen okosan, mondandója csak változó erősségű részlet abban, hogy a vezérkar meghozza a fontos döntéseket.
Jól van ez így? Szerintem nem. Legalábbis akkor, ha a jogszabályi felhatalmazás alapján megszületett döntés hagy keserűséget a klasszisban, aki nekem fontosabb, mint az irányításban szerepet játszó érdemesek.
Az pedig kérdés, hogy akkor is kapnának-e szerepet sportolók a vezetésben, ha a nagy hatalmú NOB nem tekinti kampányfeladatnak, az pedig örökké él, hogy szívesen emlékszem a nagy klasszisokra, miközben tök mindegy (vagyok korszerű), kik alkotják egy-egy szövetség vezérkarát.
Színházi hasonlattal: a primadonnát többször tapsolják ki, mint a szubrettet vagy a bonvivánt.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!