Vívó-vb: Olyan volt, mint egy film – Gárdos Gábor

– Pokolból jutott néhány nap alatt a mennybe – amilyen nehéz időszakon ment keresztül két tanítványa, Márton Anna és Szatmári András, ez nem is túlzó megállapítás. És akkor még nem beszéltünk a női kardcsapat világbajnoki aranyáról.
– Még a múlt hét első felében is a poklot jártam Milánóban. Ahogy Andris vívott a törökök elleni negyeddöntőben, meg ahogy Panka egyéniben... Akkor leültem a két „gyerekemmel”, hogy tisztázzuk a dolgokat – mondta Gárdos Gábor, az egyaránt csapatvilágbajnok Szatmári András és a női kardválogatott edzője.

– Hogyan zajlik egy ilyen beszélgetés?
– Andris és Panka is felnőtt ember, így is állok hozzájuk: elmondtam nekik, mi nem tetszik – szeretettel. Nem voltam elkeseredve, csak szerettem volna tisztázni a dolgokat.

– Ilyenkor a tanítványai csak ülnek és hallgatnak, vagy szóhoz is jutnak?
– Természetesen ők is elmondják, mi van bennük, ha úgy adódik. De sokszor meg sem kell szólalniuk. Andris rögtön másként működik, ha valahol furcsasággal szembesül, ha nem feltétlenül érzi a bizalmat, ez aztán Pankára is átragad. Mi hárman olyanok vagyunk, mint egy család, egymás szeretetéből, támogatásából kell merítenünk – ezt azon a beszélgetésen is elmondtam nekik. Ahogyan azt is, hogy nekem sem könnyű, nekem is sok furcsasággal kell szembenéznem, ám ezeket ki kell tudnunk zárni, és meg kell próbálnunk arra figyelni, amiért jöttünk.

– Vagyis megfeddte őket azért, hogy nem jól vívnak, hogy nem azt hozzák, amit tudnak?
– Amit Andris az egyéniben és a csapat selejtezőjében és Panka a hatvannégyes táblán mutatott, az olyan volt, mintha nem is Pézsa Tibor és Gárdos Gábor iskolájából jöttek volna... A gondolatok nélküli vívás nem ránk jellemző. Pankának is egyértelműen megmondtam, nem mehet egy szint alá a páston, ha nem érzi úgy, hogy jó formában van, nem lett volna szabad elindulnia a vébén.

– Elkeseredett volt?
– Igen. Ki lehet kapni, hiszen van olyan, hogy jobb az ellenfél, de amit láttam tőlük, az nem vereség volt, hanem szégyen – rám nézve.

– Milyen Gárdos Gábor, amikor nem jól muzsikálnak a tanítványai?
– Milánóban olyan állapotban voltam az első három napon, hogy senki sem akart hozzám szólni, de én sem akartam senkivel sem beszélgetni. Ilyenkor magammal sem vagyok jóban.

– És akkor jön a negyedik nap, amikor Szatmári András elkezd vívni a magyar kardcsapat tagjaként a nyolcas táblán. Úgy, ahogy tud.
– Kevés edző él át ilyen változást, ha ehhez hozzáteszem a női kardcsapat menetelését, azt mondhatom, tényleg olyan volt az egész, mintha egy filmben lennék – hihetetlen!

– A pást mellett hogyan viselkedik?
– Könnyebb volt minden, amikor én is vívtam, akkor legalább megizzadtam, de az érzés ugyanaz, mert ugyanolyan rosszul vagyok, mint voltam versenyzőként. Nem eszem, inni is csak keveset iszom – végigvívom a tanítványaimmal én is a napot. Mentálisan nehéz: amikor kikapnak, először azt gondolom végig, mit rontottam el a versenyen, aztán azt, az iskolázás során mit kellett volna másként csinálnom. Ha nyernek, ha kikapnak, sohasem alszom a verseny után. Azért persze jobb egy fokkal, ha nyernek.

– A tanítványai elmondták, hogy ha kikapnak, van, hogy napokig nem is áll szóba velük.
– Tényleg előfordul, hogy nem beszélek velük egy-egy vereség után. Aztán van, hogy két nap után megbánom, hogy így viselkedtem. Az egyik versenyen három napig nem kerestem Panka társaságát, de rájöttem, ez nem jó, ezért elhívtam fagyizni, addigra viszont ő már megsértődött a hallgatásom miatt. Nem akart eljönni velem, de kicsit határozottabban „ráparancsoltam”: látnia kellett volna minket, mint két idegen... Úgy nyaltuk a fagyit, hogy közben egymáshoz sem szóltunk.

– Meg ne haragudjon a megállapításért, de akkor ön sem könnyű eset.
– Ez igaz, de miért is lennék az? A vívásban nincsenek könnyű esetek, legalábbis az, aki eredményes, jó vívó, az szinte biztosan nem.

– Mégis kiváló a kapcsolata mindkét tanítványával, miért?
– Talán éppen ezért. Egymásért vagyunk. De ugyanezt tudom elmondani az edzőkollégáimról, a női kardcsapat mellett velem együtt dolgozó Ravasz Eteléről, Dávid Lászlóról és Bódy Benjáminról. Engem mindenki csak Charlie-nak hív, a lányok az angyalok, az edzői csapatra gyakran mondják, hogy Charlie emberei, és nem feltétlenül pozitív értelemben használják ezt megállapítást... De én mindenkinek azt kívánom, legyen edző, főnök vagy bármilyen vezető, hogy ilyen emberek vegyék körül, mert akkor egyszer megérkezik az életükbe a siker is. Mindkét tanítványom világbajnok lett Milánóban – azért ez nem semmi. Nagyon-nagyon boldog vagyok.