A Balatonnál pihenik ki az olimpiát a Márton ikrek, majd együtt célozzák meg Los Angelest

„Szerencsére most nagyon sok ember megismerte a tekvandót, és remélem, többen fogják gyakorolni a sportágat. Már nekem is mondták, hogy tekvandózni fognak – kezdett bele vidáman az interjúba Márton Viviana, aki ikertestvérével, Márton Luanával vendégeskedett a Nemzeti Sportrádióban. – Amit Vivi művelt az olimpián, az hihetetlen. Erre edzettünk egész végig, minden egyes nap, ezért költöztünk Madridba, ez volt a legnagyobb álmunk. Vivi pedig megcsinálta!” – egészítette ki testvérét Luana.

A kezdetekről elmondták: gyermekként számos sportágat kipróbáltak, a mozgás szeretete mindig jellemző volt rájuk: „Nagyon aktívak voltunk, de mindig szót fogadtunk a tanároknak. Nagyon rendesek voltunk a többiekkel is, mindennap fociztunk a barátainkkal – válaszolták egyhangúlag a lányok arra a kérdésre, hogy kislányként miként teltek az iskolai mindennapjaik. – Sok fiú barátunk volt, mindig velük játszottunk, és akkor nagyon megtetszett a foci. Ha nem rabolta volna el a szívemet a tekvandó, most biztosan focista lennék” – tette hozzá a sportágában világbajnoki címig jutó Luana.

Az első győzelem ízéről azt mondták: arra már nem emlékeznek olyan jól, ám arra igen, hogy mindketten nagyon izgultak. Nagyjából 100-120 érmük már biztosan van a gyűjteményükben, ezeket Madridban őrzik. Amikor egymás között beszélgetnek, „a spanyol és a magyar mixét” használják, de persze magyarul mindent el tudnak mondani egymásnak.

A folytatásban az ikerlét előnyeiről is beszélték, s szóba került néhány gyermekkori csínytevés is. Viviana elmondta, hogy a tanárok sosem tudták megkülönböztetni őket. Tenerifén még igen, de Madridban már azt csináltak, amit akartak, ehhez köthető egy mókás történet is: amikor Luana egyszer megbukott egy tantárgyból, akkor – kihasználva a kettőjük közötti hasonlóságot – Viviana ment helyette vizsgázni. Az érettségin azonban szavaik szerint már nem lehetett trükközni: „Az már egy komoly dolog!” – mondták nevetve. Elhangzott az is, hogy ha tanulásról van szó, akkor Viviana inkább matekos, Luana filozofikus alkat.

A lányok kitértek arra is, hogy egy írországi edzőtáborban ismerték fel a tekvandó sportágban rejlő lehetőségeket. Szüleik végig támogatták őket útjukon, ezt a lányok is látták, de elmondásuk szerint 12 évesen még nem érzékelték annyira. Amikor igazán komolyra fordultak a dolgok a tekvandót illetően, akkor megállás nélkül, hétfőtől szombatig edzettek új mesterükkel, Jesús Ramallal, akiről a mai napig nagyon jó véleménnyel van az ikerpár: „Mindent tudott az emberi testről és mindent elmagyarázott. Minden gyerek nagyon odafigyelt arra, amit mondott. Nagyon profi, teljesen új dolgokat csinált, mindennek célja volt. Látszott, azért csinálja a dolgokat, hogy nyerjünk” – méltatták az edzőt a lányok.

Arra a kérdésre, hogy mi kell a tekvandós sikerekhez, azt válaszolták: „Nagyon sok mindenre oda kell figyelni. Nemcsak a technikára, a gyorsaságra, hanem arra is, hogy mentálisan erős legyél. Ha minden megvan és jól csinálod, akkor jól is fognak menni a dolgok.”

Elmondták, hogy a tekvandó más, mint a többi küzdősport, „persze ebben is elveszítheti valaki az eszméletét, ám vannak védőeszközök”. Úgy fogalmaztak: a tekvandó inkább a technika és a taktika sportága, amelyben „nem mindig az erősebb győz”.

Az olimpiai szereplést megelőző órákat Viviana így idézte fel: „Amikor felkeltem, már akkor nagyon bíztam magamban. A bemelegítésnél nem gondoltam semmire, csak az első meccsemre, és arra, hogy lépésről lépésre kell haladnom. Tudtam, hogy ha jól csinálom a dolgomat, akkor bárkit meg tudok verni.”

A beszélgetés végén az ikerlányok elmondták: most majd jut idő a pihenésre is, szombaton mennek a Balatonhoz. Aztán pedig együtt céloznák meg a következő olimpia helyszínét, Los Angelest. „Ebben bízunk, ebben hiszünk” – mondták a beszélgetés végén. 

A TELJES BESZÉLGETÉST ITT HALLGATHATJA MEG!