Címlapsztori: cselgáncsbajnok az áradó Dunán

– A Duna-parton az „Ebihal büfé” kiírás mellett ott a táblán a törzsvendégek dekorációja, a friss felirat: „Az ország Jánosa.” Miként viseli a hirtelen jött népszerűséget?
– Ezt az ország Jánosa dolgot a Balázsék találták ki a rádióban – mondta a Nemzeti Sport kérdésére Darók János, a legendás kocsmáros. – Reggel óta csörög a telefonom, ez már a negyedik riportom ezen a napon. Furcsa nekem ez. Pedig amikor sportoltam, írogattak rólam sokat, a Népsportban is. Az anyósom minden cikket, fotót kivágott az újságokból, ragasztgatta őket egy gyönyörű kis füzetbe. Elvitte a gyűjteményt a kétezertizenhármas árvíz jó néhány dzsúdós érmemmel együtt, azok is ott voltak mellette a vitrinben. Azt a könyvecskét nagyon sajnálom.

– Az ATV Híradójának adott keddi interjúja külön életet él a netes térben, a kiugró nézettségben nyilvánvalóan közrejátszik a meghökkentő élmény: miközben a fél ország feszülten készül a Duna félelmetes áradására, akad egy úszóbüfé-tulajdonos, aki sztoikus nyugalommal kiáll a kamera elé, és az árvízvédelmi szakembereket hiányoló riporter aggodalmaskodására csak ennyit mond: „Itt vagyok én”. Honnan ez a magabiztosság?
– Nem az első árvizem. Láttam már egyet s mást, amióta huszonegynéhány éve megnyitott az Ebihal. Sokat köszönhetek a sportnak is. Azért ez itt, a Dunán elég sportos élet. Főleg, amikor iszapot kell lapátolni… Meg hát a dzsúdóban az ember megtanulja, hogy nem szabad megijedni, pánikba esni semmilyen helyzetben. Akkor sem, ha jön a havária, vagy embert kell menteni a vízből. A Dunát viszont kurvára kell tisztelni. Muszáj betartani az írott és íratlan szabályokat. Kevés az, ha valaki jól úszik, vagy profi vízilabdázó. Fulladt már meg öttusázó itt, velünk szemben, a Lupa-szigetnél. Ellökte magát a parttól, vitte az ár lefelé, aztán a limány egyszer csak eltüntette. Kerestük mindenütt, végül búvárok szedték ki egy stég alól.

A Duna legfelső magyarországi szakaszán is kritikus a helyzet, rengeteg önkéntes vonult a gátra a Szigetközben és Győr közelében, hogy segítsen a védekezésben. Az akcióból a női BL-győztes Győri Audi ETO KC kézilabdázói sem maradtak ki, akik a bácsai homokdepóban töltötték a zsákokat, így vették ki részüket a munkálatokból. Az ETO szakmai stábja – élén a fáradhatatlan vezetőedzővel, Per Johanssonnal (jobbról a második) – mindenképpen segíteni akart. „Ez is megmutatja, hogy az embereknek a nehéz időkben össze kell fogniuk a városért. Nekem, aki kivételes munkát végzek, nem volt kérdés, hogy itt kell lennem és tennem a közösségért, hiszen ezáltal olyan embereken segíthetek, akik máskülönben nagyon nehéz helyzetbe és veszélybe kerülhetnének. Nagyszerű érzés itt lenni, és együtt dolgozni a többi önkéntessel” – mondta a munka után a svéd szakember a klub honlapjának. (B. O. B.)

Büféstől fújta ki az orkán a partra

– Jönnek-mennek a telefonok, halljuk, látjuk, az árvíz a part menti embereket összehozza, egymásra utalja; kérés nélkül húzzák ki a másik beszorult csónakját, pakolják fel a kint felejtett asztalt vagy csak leadják gyorsan a drótot, hol milyen lezárásra, ellenőrzésre kell készülni. Ilyenkor mindenkiből előbújik a kis Wesselényi?
– A kétezertizenhármas árvíznél két hajléktalant én szedtem le a fáról. Hirtelen jött a víz, valamiért nem menekültek el, hanem felmásztak az ágak közé. Volt náluk egy telefon, még nem merült le teljesen, fel tudták hívni a rendőröket. A rendőrhajó viszont képtelen volt bemenni az ártéri erdőbe. A vasladikommal bekúsztam az ágak között a két szerencsétlenhez, gubbasztottak a fán, mint egy pár ázott veréb. Mondtam nekik, gyertek, üljetek be. Kaptak a büfében pokrócot, meleg teát, egy kis májfúrót, felmelegedtek és elmentek. Azóta sem láttam őket.

– Csónakkal közelítettük meg az interjú helyszínét, idejutni sem volt már egyszerű. Ahogy emelkedik a víz, a parton és a gát környékén érezhetően nő az izgalom.
– Én ezt nem tapasztalom. Aki meg kizökken, azzal nincs mit csinálni. Hülyeség. Akárhogy idegeskedsz, a Duna akkor is jön. Amit lehet, azt muszáj előre megcsinálni. Amit meg nem lehet, hagyni kell a fenébe, aztán majd ha lement a víz, helyrehozzuk a károkat. Talán tíz éve történt, hogy egy éjszaka hatalmas vihar tört ki. Egyedül voltam az Ebihalban. Ordított a szél, szakadtak a kötelek, a hajóhíd kettétört. Engem büféstül kifújt az orkán a partra, a bokrok közé. Akkor azt mondtam, le van szarva. Úgysem tudok mást csinálni, megvárom, míg abbahagyja a természet, aztán megbocsátok neki. Bementem a kabinomba, és bekapcsoltam a tévét. Vidámpark az élet.

– Mi vonzza a dunai életben?
– Én a Dunán nevelkedtem. Hat hónapos korom óta van Horányban telkünk, sőt, apám úgy mesélte, hogy egy kílbótban keletkeztem. Két-három éves lehettem, amikor először beültettek a szüleim kormányosnak a csónakba, jártunk fel a Partizán csónakháztól, a Szúnyog-szigetről Horányba. Rohadtul utáltam, ráadásul ha bekormányoztam a hajót a fák közé, kaptam is szépen. Anyai ágon Paksról való a család, nagyapám egy dunai uszályon volt kapitány, Passauból hordták Pestre a szenet meg még mittudoménmit. Csak aztán a németek a második világháború végén felrobbantották az uszályt, nagyapámmal a fedélzeten. Azt hiszem, Jánosnak hívták, Hász Jánosnak, a család utóbb Havasira magyarosított. Nem ismerhettem őt, én 1955-ben születtem, október 31-én, a takarékosság világnapján. Mondjuk, ha rám néz, láthatja, hogy belőlem nem spórolták ki az anyagot.

Budapesten több hely van veszélyben, kiemelten Csepel is az, de az ott élők pontosan tudják, ilyenkor az összefogás, egymás segítése, az önkéntesen vállalt munka, amely megvédheti a szigetet, enyhíthet a nehéz helyzeten, a károkon. Néhány napja a Kozma István Birkózó Akadémia és a Csepel SC közösen az alábbi nyilatkozatot tette: „Sportolóink, edzőink, munkatársaink szívesen vesznek részt élőmunkával a védekezésben, ingatlanjainkban pedig lehetőségeinkhez mérten szívesen segítünk az otthonukat elhagyni kényszerülőknek az ideiglenes elszállásolásban. Ha bármiben tudunk segíteni a védekezési munkákban, állunk a csepeli védelmi bizottság rendelkezésére.” Péntek reggel a Duna már kiugrott a medréből, a tetőzés szombat délutánra-estére várható. Baktay Csaba, a védelmi bizottság elnöke, Lőrincz Tamás olimpiai, Kiss Balázs világbajnok, Süle László kurátor a KIMBA-ból, Gál Balázs és ifj. Tóth Endre önkormányzati képviselők, Tóth Endre tankerületi igazgató, valamint Németh Szilárd, az akadémia alapítója közös terepszemlét tartott. (B. O. B.)

Néha kiül a stégre és csak figyeli a Dunát

– Milyen az élet tízméternyi víztömeg felett?
– Láthatja, remek. Nekem majdnem tetszik. A budakalászi ártéren van egy kis házam, anyámnak meg a szomszédban, felpakoltunk mindent az asztalokra, őt meg elvittem Horányba. Itt, az úszó büfében mindenem megvan, jönnek mások is, tegnap éjfélig tartottuk a válságtanácsot. Nincs ok az ijedelemre.

– Ismeri a Duna minden arcát, látja ősszel, tavasszal, aszálykor, árvízkor. Mit jelent önnek a folyó?
– Néha feljebb megyek a hajóval, kikötök a csendes öbölben, lekapcsolom a motort, és csak nézem a vizet. Vagy hajnalban felkelek, kiülök a stégre, és úgy figyelem a Dunát. Engem ez megnyugtat, ilyenkor repkednek a gondolataim, elszárnyalok jobbra-balra. Nekem az is külön rituálé, hogy feljebb hajózom egy békés helyre, egyedül vagyok és kajálok. Vagy olvasok. Levente unokámmal is sokat csatangoltam, mentünk fel a Vág folyón Kamocsáig, akár egy hétre is. Megtanítottam tüzet rakni, bográcsozni, kést dobálni, lövöldözni, nyilazni, mindenre, amit nem szabad. És persze meséltem neki sokat a dzsúdóról, remélem, ez is benne volt abban, hogy ő is belevágott. Tizenkilenc éves, most a brazil dzsú­dzsucut űzi.

– Milyennek látja közelről a tarka dunai evezőséletet?
– Nem nagyon érdekel. A büféasztaloknál üldögélőkkel veszekszem időnként, ha beszólogatnak az edzőknek. Korsó sörrel a kézben kikiabálnak a vízre, hogy könnyű a motorcsónakból ordítozni. Hát hogy mondja meg a kajakos gyereknek, te barom – mondom ilyenkor a kedves vendégnek –, hogy nyújtva legyen a könyöke, váll fölé emelje az evezőt?

– Igaz, hogy az Ebihal csatolmányát, a legendás Banya hajót a két kezével építette?
– Schmara Marci barátommal, aki valódi ezermester, ügyes lakatos volt. Hallottam egy ismerősömtől, hogy Sződligeten van a fák között egy nyolc éve elsüllyedt hajó. Kimentünk Marcival, meg is találtuk. Tele volt iszappal, a motor szétfagyva, a természet körbenőtte. Három-négy emberrel kidobáltuk az iszapot, Marci megtalálta, hogy hol lyukas, megjavította, aztán kivágtuk a fákat, és vártuk, hogy jöjjön a víz. Jött is, karácsonykor, mi meg egy felfordított Barkas-tetőből ladikot csináltunk, beeveztünk a hajóért az erdőbe és kivontattuk az irtáson át. Nagy boldogság volt. Lehúztuk Óbudáig, ott kiemeltük daruval egy ismerős fatelepére, és nekiálltunk felújítani az egészet. Marci sajnos már nem él, a hamvait itt szórtuk a Dunába. Annak idején együtt mentünk bele sok huncutságba, ő is amolyan nyolcadik kerületi csibész volt.

A Leányfalu SE vezetősége az összes edzését és mérkőzését lemondta az elmúlt hétre, hiszen a Dunakanyar csodaszép településén a károk enyhítése, a víz megállítása bizonyult a legfontosabb feladatnak, a sportolók és hozzátartozóik ezúttal nem a pályán, hanem a Duna mentén védekeztek. Az LSE képviselői az alábbi posztban köszönték meg a többnapos segítséget: „Megtettük, amit lehetett, ezúttal már csak a várakozás maradt, hogy mikor, milyen magasságon tetőzik a Duna. Mindenkinek nagyon hálásak vagyunk, akik részt vettek a mentési munkálatokban. Köszönjük! A munka dandárja azonban az ár levonultával lesz. Bár bízunk abban, hogy az öltözőt nem önti el a víz, de ha mégis, ahogy az előrejelzések alapján várható, akkor csak összefogással tudjuk újra mielőbb használhatóvá tenni. Ha szükségünk lesz segítségre, jelezni fogjuk.” (B. O. B.)

Olimpiát akart nyerni, magyar bajnok lett

– Ön is a Józsefvárosban nőtt fel?
– A dzsúdó miatt kerültem a Szentkirályi utca 26-ba, a tornacsarnokba. Általános iskolásként még vízilabdáztam a Fradiban, a Kárpáti Gyuri bácsi édesapja volt a szakosztályvezetőnk. Aztán azt abbahagytam, jött a dzsúdó. Egy középiskolás osztálytársam mondta, hogy menjünk el a Kőér utcába, a Szpari-pályára. Onnan indult ez a dzsúdószeretet. Azt mondta az első edzőm, a Varga Imi bácsi, hogy óriási tehetség vagyok. Én olimpiai bajnok akartam lenni. Később Króner Feri bá, a Mester is sokat látott bennem, és jöttek is az eredmények: 1983-ban magyar bajnok lettem 71 kilóban, magyar válogatott voltam, nyertem nemzetközi versenyeket, a Hungária-kupán meg bronzérmet. Olimpiai bajnok nem lettem. Nincs miért fényeznem magam, mások jobbak voltak. Például a Molnár Karcsi vagy a Nagysolymosi Sanyi, pedig ugyanannyit edzettem, mint ők, talán még többet is.

– Mit adott a cselgáncs?
– Tartást, vitalitást. Nagyon sokat köszönhetek az edzőmnek, Króner Feri bácsinak. Embert faragott belőlem. Szigorúan fogott minket. Ha ő nincs, biztos, hogy bűnöző lettem volna.

– Megmaradtak a régi sportbarátságok?
– Hogyne! Most is hívtak többen a társak közül, érdeklődtek, mi a helyzet az árvízben. Aki akkoriban lejött a szőnyegről, majdnem mind elment kidobónak, dolgoztunk együtt az éjszakában. Aztán az edzősködés is összekötött minket, egy időben hárman vittük az utánpótlást. Erdődy Miki készítette fel a fiatalokat a junior Eb-re, Hangyássy Laci a korosztályos vb-re, én meg a plovdivi ifjúsági barátság versenyre. Az egyik legkeményebb torna volt, a szocialista országoknak találták ki, Kubától az NDK-ig. Negyvenegy ember tartozott a kezem alá. Volt olyan év, hogy harminchárom hetet voltunk valamilyen edzőtáborban, több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Amikor megszületett Orsi lányom, visszavettem a dzsúdóból. Valahogy nem is lehetett igazán keresni vele, nem seftelhetsz úgy, mint a versenyzők. Mert mégis hogy néz ki, ha az edző csinálja? Az is van, hogy az ember megszereti a srácokat, ez már nem csak edzői munkát jelentett. Edzést tartani, megmutatni, hogyan kell támasztott gáncsot dobni, az nem jelentett problémát. Azzal sem volt bajom, hogy edzésterveket, egyéni értékeléseket írjak, papírmunkát végezzek. Még ez is oké lett volna. De az egyre inkább nyűg volt, amikor el kellett menni a feleséghez, a barátnőhöz, könyörögni, hogy várd már ki az IBV-t, addig még ne rúgd ki őt, légy szíves, drága, édes husikám! Mert képes összeomlani, és az nem tesz jót a verseny előtt. Volt olyan dzsúdós, akit kidobott a csaja és felakasztotta magát. Vagy a szülőkkel, tanárokkal, iskolaigazgatókkal beszélgetni, na, az sem volt egyszerű. Hogy ne buktassák már meg ezt vagy azt a gyereket. Lehet, hogy meg se tud mukkanni, ha kihívják a táblához felelni, de vegyék észre, legalább nem mond hülyeséget.

– Ki lehet szállni a cselgáncsból?
– Nehéz. Veteránversenyeken is indultam, Európa-bajnokságon hetedik, világbajnokságon ötödik voltam. Hogy melyik évben, ne kérdezze! Az évszámokat nem tudom megjegyezni, és már nem is akarom. Ha nagyon kell, az árvíz után meg tudom nézni, rá van írva a kabátomra, amit akkor kaptam. Miután kicserélték a két futóművet rajtam, és mindkét oldalon megkaptam a csípőprotézist, az orvos azt mondta, hogy csinálhatok bármit, csak ne dzsúdózzak.

– Miként fest az Ebihalban egy cselgáncsos nosztalgiabuli?
Amíg élt Króner Feri bácsi, az ő vezetésével jöttünk össze mi, a régiek. Akik kívülről látták a társaságot, gyakran mosolyogtak. Ezek a meglett, nagy marhák, hangos férfiak, családos emberek illedelmesen iszogatták a szódát, kólát, amíg az öreget hallgatták. Mikor aztán estefelé elfáradt a Mester, és elindult kifelé, még a hajóhíd közepén sem járt, már pattantak elő a cigik, öngyújtók, és egymást taposva sietett mindenki a pulthoz sörért és whiskyért. Ennyire megmaradt bennünk a fegyelem, a tisztelet.

Azt láttuk, hogy párbajtőrözőink szakmai értelemben óriásokká nőttek Párizsban, az olimpián, ahol megnyerték a csapatversenyt, és most újra bizonyították, amit eddig is tudtunk, hogy emberileg is kivételesek. Az ötkarikás győztesek közül ketten, Andrásfi Tibor és Koch Máté ragadtak lapátot, hozzájuk csatlakozott a válogatott edzője, Dancsházy Tamás, valamint a junior-világbajnok Keszthelyi Zsombor. A kis csapat pénteken Szigetmonostor horányi részénél segített az árvíz elleni védekezésben a kormányszóvivővel, illetve az MVSZ elnökségi tagjával, Vitályos Eszterrel egyetemben. Dancsházy Tamás a vívószövetség honlapjának elmondta, mindenki nagy szeretettel fogadta a vívókat, akik mintegy másfél órán keresztül töltötték és pakolták a homokzsákokat. A sportolók pedig két legyet ütöttek egy csapásra, amellett, hogy segítettek, egyben kemény kondiedzést is végeztek. (B. O. B.)