Szilágyi Áron: Vajon van visszaút?

– Hogy van?
– A körülményekhez képest kiválóan, köszönöm – válaszolta Szilágyi Áron. – Egy hete estem át egy Achilles-ín-műtéten, még egyet fekvőgipszben töltök, aztán a varratok kiszedése után hat hétig levehető rögzítést kapok. A teljes felépülésre öt-hat hónapot mondanak az orvosok.

– Már jó ideje fájlalja a sarkát, évek óta nehezíti a felkészülését és a versenyeit ez a sérülés, ám tavasszal úgy tűnt, maga mögött tudhatja. Ezek szerint mégsem, vagyis a sarokcsontja miatt kellett a műtét?
– Igen, amiatt. Évek óta kínoz a fájdalom, eddig hagyományos kezeléssel, például fizikoterápiával vagy lökéshullám-terápiával szinten tudtuk tartani. Mármint valamelyest, mert gyakorta berobbant, ilyenkor hátráltatott a munkában – legutóbb éppen a párizsi olimpián a csapatversenyen, ahol az első asszóban egy torpanás, egy erőteljesebb lépés után jött elő a fájdalom. Végleges megoldást szerettem volna, ezért döntöttem a műtét mellett.

– Párizsban az egyéni viadal nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, hiszen a harminckettő között búcsúzott, ezek után mindent a csapatversenyre tett fel. Aztán rögtön az első asszóban jelentkezett a fájdalom – nem akart világgá szaladni csalódottságában?
– Abban a szituációban nem keseregtem, nem is bosszankodtam, próbáltam a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Mivel jól ismertem ezt a fájdalmat, tudtam, hogy amikor odaállok a pástra és vívni kell, annyira nem hátráltat, mert olyankor csak arra koncentrálok, hogy én adjam a tust – más kérdés, hogy két akció között, vagy amikor vége lett az asszóimnak, annál inkább éreztem, hogy baj van: elképesztően fájt a lábam. Aztán a dél-koreaiak elleni döntőre már bemelegíteni sem tudtam. Kaptam ugyan gyulladáscsökkentőt, bekötözték a lábamat, de semmi sem segített. Mindezek ellenére nem éreztem a fináléban, hogy a fájdalom hátráltatna. A lelkiállapotom is rendben volt.

– Mégis felvetődik a kérdés: ezen múlt volna a végső győzelem?
– Nem tudom. Nem akarom ilyesmire fogni a vívásomat, azt, hogy vívhattam volna jobban is. Szóval nem tudom, de elképzelhető. Nem töprengek ezen. Már csak azért sem, mert ugyan nem voltam életem formájában, azért nem vívtam rosszul a csapatversenyen.

– Vagyis az ezüst szépen csillog?
– Nemigen foglalkozom az érem csillogásával, máson van most a hangsúly: arra figyelek leginkább, hogy minél jobban végezzem a rehabilitációs feladatokat. De azt látom, hogy a többieket még ünneplik a szurkolók – legutóbb láttam róluk képeket a Vasas egyik rendezvényéről, eszembe is jutott, hogy nekem is ott kellene lennem köztük… Amúgy meg szépen csillog ez az ezüst, én legalábbis sikerként nyugtáztam a szereplésünket. Szerintem abból a versenyből kihoztuk a maximumot, sőt, talán még annál is többet: az örök rivális olaszokat magabiztosan vertük meg a negyeddöntőben, aztán Irán ellen nyolctusos hátrányból álltunk fel, Dél-Koreával pedig szoros mérkőzést vívtunk a fináléban. Szerintem ez vállalható teljesítmény, ha nem több annál.

– És az egyéni versenye?
– Azt nem tudom sikerként megélni. Szeretném elfelejteni.

– És sikerül?
– Azt hiszem, igen. A családommal vagyok, így talán még könnyebb. De nem akarom sajnáltatni magam, nincs is bennem különösebb csalódottság.

– Ráadásul egyértelműen a visszatérésre készül. Hogy meddig még, nem is kérdezem, de azt jól gondolom, hogy ezt a műtétet és az utána történő rehabilitációt is úgy fogja fel, vajon ebből hogyan tud jól felállni?
– Igen, kihívásként élem meg a helyzetet. A pályafutásom során hasonlóra még nem akadt példa, másfél évtizeden keresztül ment a szekér, rendre ott voltam a világranglista élén, érmeket szereztem a versenyeken – a csapattal szinte mindig –, nem kellett kihagynom hosszabb időszakot. Ezúttal viszont igen, mert a sérülésem után fél év a rehabilitáció, de az is lehet, hogy a teljes szezonban nem versenyezhetek. Kíváncsi vagyok, van-e visszaút ebből a helyzetből, és ha igen, mekkora küzdelem kell hozzá. Nagyon motivált vagyok, projektszerűen, feladatként fogom fel – magam sem tudom még, mit kell letennem az asztalra ahhoz, hogy ezt sikerrel teljesítsem, de azt igen, hogy türelmesnek kell lennem. Ebben segít, hogy van előttem egy cél.

– Tehát továbbra is karddal a kezében látja magát?
– Igen, lelki szemeim előtt ott vagyok a páston – karddal a kezemben.

– Kivel készül a visszatérése után?
– Szeretném a felkészülésemet a Vasasban tölteni.

Élmények sokaságát hozta Párizs

Korábban nem tartózkodott kint végig az olimpián Szilágyi Áron, ezúttal viszont, részben a sportdiplomáciai feladatai miatt, több mint két hetet töltött Párizsban.

„Valóban nem voltam még ennyi ideig egy olimpián, nagyon élveztem – mondta London, Rio és Tokió egyéni bajnoka. – Egy olimpia sztorikat, történeteket, élményeket, érzéseket közvetít, ebből szerintem sokat kaptak a szurkolók, így én is. Gulyás Michelle futásától kezdve Márton Viviana örömtáncán, bringásaink elképesztően izgalmas versenyein át Milák Kristóf és Kós Hubert győzelméig, és persze még sorolhatnám, sok-sok élmény ért engem is, már csak emiatt is sikeresnek mondanám Párizst, mert egyébként én nem hiszem, hogy az a jó út és felfogás, amikor a statisztika vagy az éremtábla határozza meg egy-egy ország szereplését.”