Szatmári András: Nem választhatom a könnyebb utat

– A nyomdafesték nem tűri, ahogyan szívem szerint kérdezném, úgyhogy visszafogom magam kicsit: mi történt a budapesti világkupaversenyen Szatmári Andrással?
– Az egyéni nem úgy sikerült, ahogyan azt terveztem, egyetlen tuson múlott, hogy nem jutottam egyből főtáblára a csoportkör után, helyette mehettem az egyenes kieséses szakaszba – válaszolta Szatmári András, aki végül nem is jutott 64 közé a budapesti vk-viadalon egyéniben, viszont a csapatversenyen a döntőt leszámítva kiemelkedően vívott. – Már másodszor történt ez meg velem ebben a szezonban, eléggé dühítő, még most, napokkal később is nehéz elfogadnom. Akkor sem viseltem túl jól a kiesést, ráadásul így jól vissza is csúsztam a világranglistán…

– Az olimpia után eleve visszaesett a rangsorban, már nem kiemelt, ezért a selejtezős napon is mindig pástra kell lépnie – okoz ez valamiféle görcsöt önben?
– Persze hogy okoz, és talán éppen ez az egyik oka, hogy rövid időn belül kétszer sem jutottam fel a főtáblára, holott ezt megelőzően tíz éve fordult elő ilyen velem.

– Gondolom, keresi az okokat. Hosszabb pihenőt kellett volna tartania Párizs után, mentálisan nehéz kezelnie, hogy hátrábbról kell indulnia, vagy mire jutott?
– A mentális oldalt említeném, de egyelőre még keresem a megoldást. Edzőtáborokban voltam, gyógytornászhoz, sportpszichológushoz járok, erőnléti edzéseim vannak a vívás mellett, dietetikus állítja össze az étrendemet, vagyis nem fél gőzzel csinálom, elvégzek mindent, de nem nagyon tudom, látom, hogyan is kellene kimásznom ebből a gödörből. A csapatversenyen jól vívtam, két nap telt el a selejtező után, vagyis nem felejtettem el vívni. Úgyhogy csinálni kell és bízni abban, hogy képes vagyok felállni ebből a helyzetből is – hiszek ebben, hiszek magamban, és bízom az engem körülvevő szakmai stábban is.

– A motivációjával minden rendben van?
– Lehet, hogy nem én leszek az a sportoló, akire felnéznek mások: sokáig úgy voltam vele, hogy csinálom, amit mások, például az edzőim jónak látnak, de be kellett vallanom magamnak, hogy az olimpia után nem vagyok annyira motivált… Félreértés ne essék, úgy állok oda minden versenyhez, hogy én ott száz százalékot akarok nyújtani, ám miközben azt észlelem, hogy a többiek ordibálnak minden tus után, belőlem ez egyelőre nem jön. Pedig tudom, hogy a kiáltással képes vagyok hevíteni magam a páston…

– Bátor mondatok ezek.
– Próbálok nagyon őszinte lenni magamhoz, azt hiszem, csak így tudok talpra állni. Megyek, csinálom, próbálok kapaszkodót találni mindenben, de egy rosszul sikerült verseny után felteszem a kérdést: ez most mi volt? Azt is érzem, hogy egy-egy véletlen találat, tehát nem egy esetleg általam tévesnek gondolt bírói ítélet, hanem mondjuk egy kizárás vagy hogy nem jelez az ellenfél sisakja, sokkal nagyobb feszültséget generál bennem, mint korábban.

– De hát így nem is lehet jól vívni!
– Ez valóban így van, és amíg ezt nem tudom jól kezelni, nehéz is lesz. Egy hosszú folyamat elején járok, de erőt ad, hogy a körülöttem lévők mellettem állnak, bíznak bennem.

– Nem ijed meg saját magától, amikor a korábbiakhoz képest másként érez?
– Nem, hiszen ez is én vagyok. Azt hiszem, el kell fogadnom ezt a helyzetet. Egyébként a pszichológusom azt mondja, sokáig gyerekként kezeltek a sportágban, a válogatottban, és bár ez mostanra már nem így van, azzal, hogy nem vagyok a kiemeltek között, a versenyeken olyanokkal kell vívnom a selejtezőben, akik már attól boldogok, hogy ellenem vívhatnak – egy ilyen nap mindig élet-halál harc, kicsit olyan, mintha visszaraktak volna a gyerekcsoportba, ahol azért kell küzdenem, hogy feljussak a másnapi főtáblára, a felnőttek közé.

– Az eszébe jutott, hogy feladja?
– Erősnek kell lennem, hogy ne a könnyebb utat válasszam. Elértem már elég sok mindent, ez erőt ad ahhoz, hogy küzdjek – van még bennem, oda tudok érni ismét az élmezőnybe.

– Úgy fogalmazott, elért már sok mindent: éppen emiatt nem felszabadultan kellene vívnia?
– Ez az érzés volt bennem, amikor a hosszabb kihagyás után visszatértem, túl is jutottam a selejtezőn, a főtáblán is nyertem asszót, a másodikat vesztettem el – egyetlen tussal. De akkor szabadnak éreztem magam. Most már nem. Viszont minél többet vívok, annál inkább beleforgok a mókuskerékbe, ami biztos, hogy nem tesz jót, de ha ki akarok mászni a gödörből, akkor muszáj csinálnom, miközben adódik a kérdés: mi az arany középút?

– Van ehhez elég türelme?
– Kell, hogy legyen, de nem mindig van. Mindig jól akarok teljesíteni, de a görcsösségnek el kellene múlnia – valahogy át kellene törnie a gátnak, hogy tényleg csak élvezni tudjam a vívást.

– A budapesti vk-viadalon a csapattal ezüstérmet szerzett, ebből tud töltekezni?
– Mindenképpen: újra ott voltunk az élmezőnyben, olyan csapatokat vertünk meg, amelyeket nem biztos, hogy meg kellett volna, és jól is ment a vívás. A döntőben már nem, de addigra már a lábam sem volt százszázalékos – nem akarom persze erre fogni. Azt érzem, hogy Nemcsik Zsolt bízik bennem, ez is erőt ad nekem.