Spiesz Anna: Csak merész álmaim vannak

– Spiesz Anna Grand Prix-ezüstérmes, ez elég jól hangzik, nem gondolja? Ráadásul mindössze húszévesen érte el ezt a nagyszerű eredményt.     
– Még mindig nem hiszem el, olyan, mintha álmodtam volna, mintha meg sem történt volna – válaszolta Spiesz Anna, a Vasas SC kardvívója. – Bíztam magamban, az volt a célom, hogy sikerüljön a korosztályváltás, hiszen bár juniorként is vívtam felnőttversenyeken, ez az első felnőttévem, és arra nem feltétlenül gondoltam, hogy már a második versenyen ekkora eredményt érek el. Beérett az elmúlt másfél év munkája.

– Éveken keresztül a magyar vívósport meghatározója volt: előbb a serdülők, majd a kadétok és a juniorok között. Mi történt másfél évvel ezelőtt?
– Leérettségiztem és onnantól már délelőttönként is vannak például erőnléti edzéseim Kiss Áronnal, ettől az évtől pedig elkezdtem Gergő bácsival is iskolázni.

– Az edzője Kósa Miklós, az, hogy Sárközi Gergellyel is iskolázik, nem „bolondítja meg” a vívását?
– A Vasasban ez bevett szokás, hiszen például Szilágyi Áron is kettejükkel iskolázik. Miki bácsi és Gergő bácsi régóta ismerik egymást, az iskolát ugyanazon tematika alapján adják – a távolság, a ritmus kicsit más, de egyáltalán nem zavaró két edzővel dolgozni, sőt, jót is tesz a vívásomnak.

– A másfél évvel ezelőttihez képest mennyivel más, mennyivel több és jobb ­Spiesz Anna?
– Magamon is érzem, mintha sok minden változott volna: az erőnléti edzések a mozgásomat is befolyásolták, emellett elkezdtem dietetikushoz is járni – sokkal profibban állok már a víváshoz. Egyébként e tekintetben Katona Renáta nagyon sokat segített, hiszen láttam, hogy vitaminokat szed, hogy proteinport iszik, s elkezdett érdekelni ez az egész.

– Katona Renáta az egyik vetélytársa – a páston is, de például a válogatottba kerüléssel kapcsolatban is.
– Nem így tekintünk egymásra, sokkal inkább összetartunk, szurkolunk a másiknak. Mi nem egymást szeretnénk kiütni a válogatottból, sokkal inkább az a célunk, hogy mindketten bekerüljünk a csapatba. Az orléans-i Grand Prix-versenyen egymás ellen vívtunk a négyért, ez sohasem jó, ám rendkívül hálás vagyok neki azért, hogy miután legyőztem őt, nem fordult el tőlem, hanem odaállt a pást mellé, és végig biztatott, támogatott.

– Mióta tudja, hogy nagy vívó akar lenni?
– Már gyerekkorom óta. Azt, hogy sportoló legyen belőlem, anyukám találta ki – eleinte úsztam, nem is mondtak tehetségtelennek, de nem tudtam megszeretni azt a sportágat. Aztán szerencsére megtaláltuk a vívást, ebben is volt része anyukámnak, mert amellett, hogy azt mondta, a vívók szép, magas, karcsú lányok, direkt olyan általános iskolába íratott be, ahol délutánonként volt vívószakkör. Ott találkoztam Miki bácsival, ő is kellett ahhoz, hogy megjöjjön a kedvem a víváshoz. Aztán az első diákolimpiámra menet megkérdeztem anyukámtól, milyen érmet hozzak haza. Ő azt mondta, inkább csak élvezzem a versenyt. Én meg nyertem.

– A jövőt illetően merész álmai vannak?
– Csak azok vannak, ám nem szeretnék saját magamra terhet tenni. A következő időszak feladata az lesz, hogy a versenyeken hasonlóan magabiztos vívást mutassak be, mint Orléans-ban, mert ha ez így lesz, valószínűleg az jó eredményekkel is párosul.

– Azt hogyan tudja megoldani, hogy saját magára nem pakol terhet?
– Ez változó, az biztos, kis koromban sokkal több terhet tettem a saját vállamra, ezúttal ezt szeretném elkerülni, leginkább azzal, hogy a vívásomra és az edzőimre figyelek. Eredményekben nem szabad gondolkozni, hiszen egy verseny kimenetelét sok minden befolyásolhatja. Ha például azon törném a fejem, hogy kivel fogok vívni a következő körben, az nem vezetne jóra. Az orléans-i GP nyolcaddöntőjében a párizsi egyéni olimpiai bajnok Manon Apithy-Brunet volt az ellenfelem, és a szünetben 2:8 volt az állás. Akkor Miki bácsi azt mondta, ebben a mezőnyben én vagyok a bébi, ő mindössze azt szeretné látni, hogy vannak gondolataim, ötleteim. Ezek a mondatok annyira megragadtak bennem, hogy onnantól sikerült csak magamra figyelnem, a francia lány meg összezavarodott.

– Amúgy is jellemző önre, hogy sohasem adja fel.
– Régebben azért előfordult, hogy nálam hátrébb rangsorolt vívó vezetett ellenem és bepánikoltam: nem arra gondoltam, min kell változtatnom, hogyan akarok vívni, hanem arra, úristen, ki fogok kapni… A sportpszichológusomnak is köszönhetően mostanra elég jól elsajátítottam, hogyan kell kezelnem egy-egy ilyen krízishelyzetet, ilyenkor mantrázom magamban, tök mindegy, mit csinál a másik, ha a saját vívásomat hozom, meg tudom verni.