Dömölky Lídia: Mindent a vívástól kaptam
– A kerek születésnapjáról azt mondta Lidi néni: furcsa a kilencvenes szám.
– Kicsit majdhogynem pironkodom miatta – válaszolta a Nemzet Sportolója, az olimpiai bajnok tőrvívó, Sákovicsné Dömölky Lídia. – Amikor más éri ezt meg, az ember csodálattal nézi, mondván, milyen hosszú életű, mekkora életutat járt be, de amikor ez az ember én vagyok, az furcsának tűnik.
– Miért?
– Egyfelől ez valamiféle figyelmeztetés, hogy lejáróban van ez az életút, másfelől elgondolkoztat, vajon mindazzal, amit tettem ebben a kilenc évtizedben, elégedett lehetek?
– Akkor ezt a mondatot szedjük ketté! Hihetetlen derűvel az arcán mondja, hogy lejáróban van az életútja, s ez csodálatra méltó, mindannyian tanulhatunk Lidi nénitől.
– Vannak az életben olyan dolgok, amelyek tőlünk függetlenek: egyszer mindannyian elmegyünk. Hogy én elértem a kilencven évet, abban minden bizonnyal benne van az életvitelem is, de úgy hiszem, alapvetően a gének határozzák meg, hogy mennyi ideig élünk. Irigylem a férfiakat, mert ők másképp öregszenek, egy nőről viszont sokan mondják, ez az öregasszony minek erőlködik még, ahelyett, hogy otthon maradna…? Nehezebben mozog már ebben az korban az ember, az öltözködésnél oda kell figyelnie arra, mit vesz fel, hogy ki ne nevessék, ugyanakkor feketében sem akar folyton járni – vannak buktatói ennek az életkornak, de ezek valójában lényegtelenek. Az egészség legyen meg, ez a fontos. Emellett még valami: csodálatos nagyszülőnek lenni, ez olyan ajándéka a Jóistennek, amely sok mindenért kárpótolja az embert.
– Hogy aktív marad idős korára, tudatos elhatározás volt?
– Amikor eldöntöttem, hogy befejezem a vívást, kétségbe voltam esve, hogyan bírom ki nélküle. De ebben a helyzetben is mellém szegődött a szerencse: versenyzőként is szerencsés voltam. Állítom, hogy a tehetség, a szorgalom, a kiváló mesterek és a jó körülmények mellett ennek meghatározó szerepe van a sikerekben. Éppen azon keseregtem, hogyan tovább a vívás nélkül, amikor az utcán találkoztam két tornásszal, Ducza Anikóval és Bánfai Ágnessel, ők mondták, járjak Berczik Sári nénihez, aki színészeknek és korábbi tornászoknak tart órákat. Sári nénit szerettük, tiszteltük, a tornaválogatottnak készített koreográfiákat, járt Tatára is, úgyhogy ismertük őt mi, vívók is. De azt nem tudtam elképzelni, hogy én, a trampli vívó hogyan fogok ott helytállni…
– Trampli vívó? Ugyan…!
– Anikó és Ági is ezt mondta, úgyhogy néhány nap múlva el is mentem Sári nénihez, aki nemcsak tanítványává fogadott, hanem krónikásává is. Idővel én is tartottam órákat – Sári néni gyakorlatai alapján. Az ő vezérelve az esztétikus mozgásról így szólt: a szépség törvényei szerint megformált mozdulat, testben és lélekben finomít.
– Az első mondatának második fele úgy szólt, az ember idősebb korában elgondolkozik azon, alkotott-e maradandót. Ezen Dömölky Lídiának gondolkodnia kell?
– A legfontosabb, hogy a lelkemben úgy érzem, segítettem sokaknak, hogy példát mutathattam, hogy átadtam valamit a tudásomból.
– Mellette azért folyamatosan kapta és kapja a visszajelzést is, ugye? A bajnokainkat azért nagyon szeretjük és elismerjük.
– Ezt érzem is folyamatosan. Jólesik, és talán meg is érdemlem. A Nemzet Sportolója cím létrehozásakor egy ideig vártam, hogy én is az lehetek egyszer, de aztán megértettem, sokan vagyunk, annak, aki nem kerül be ebbe a társaságba, ezt megértéssel el kell fogadnia. Aztán amikor mégis méltónak találtak arra, hogy köztük legyek, nagyon meglepődtem, és még sokszor zavarba is vagyok, hogy ott lehetek velük-mellettük.
– Mit kapott Lidi néni a vívástól?
– Mindent. A férjemet, a gyerekeimet, az életemet. Formálta a személyiségemet. A vívás, a sport megtanítja az embert sok mindenre, például arra is, hogyan kezelje a nehéz helyzeteket. Nekem segített a tanulásban is, mert egy vizsgára is úgy mentem oda, hogy nagyon felkészültem, és ott volt bennem, hogy itt sem veszíthetek. A siker egy idő után majdhogynem természetessé válik, a kudarcok viszont mélyen benne maradnak az emberben.
– Vagyis sohasem ugrott el a kihívások elől?
– Mindig azt éreztem, tudnom kell, s nem azt, hogy el fogok bukni. Az ember a vívásban megtanulja, hogy akkor nyújtsa a legtöbbet és a legjobbat, amikor kell. Idővel szinte már szereti is a kihívásokat. Amikor Berczik Sári néni felkért arra, hogy a könyvét vele együtt írjam meg, sokan irigyeltek, sőt, volt, aki nem is értett egyet azzal, hogy én legyek az, akivel Sári néni dolgozik. Volt bennem is olyan érzés, hogy lehet, nem vagyok jó író, de az is motoszkált bennem, ha ő engem választott, az már önmagában hatalmas elismerés, úgyhogy nekem már csak emiatt is helyt kell állnom ebben a feladatban is.
– Adjon nekünk tanácsot, hogyan kell ilyen szépen, derűsen elfogadni az idő múlását?
– Az ember szeme előtt azért ott lebeg, hogy bármikor elmehet, ám nem ez határozza meg a mindennapjaimat. Nagyon szeretek a sportolók között lenni, sőt, egy vívóversenyen állandóan azt érzem, de szeretnék én is ott lenni a páston, köztetek! Meg azt is egy-egy megoldás láttán, hogy én ezt talán másként csináltam volna. A férjem, Sákovics József már nincs köztünk, mégis úgy érzem, folyamatosan itt van mellettem, ez is erőt ad. Tanácsot nem tudok adni, nem tudom, hogyan kell szépen megöregedni, de azt hiszem, aki megtanulta gyerekként, hogy a mozgás öröm, az segít sok mindenben. Ezt próbáltam átadni a tanítványaimnak is: ha reggel felkelek és tornáztam, az mindig jó érzéssel tölt el, olyankor mindig meg vagyok elégedve magammal.
 Született: 1936. március 9., Budapest |
A hónap utánpótlásedzője: február jelöltjei
Vívás: elhalasztják a budapesti Grand Prix-versenyt
Vívás: a Vasas élő példaképeket mutat a fiataloknak
