Egy tegnapi kadétiskola visszaköszön – Kő András publicisztikája

MÁR AZ IS SOKAT ELMOND, hogy Nemeskürty István Kossuth-nagydíjas író, irodalom- és filmtörténész 1967-ben megírt visszaemlékezése a M. Kir. Zrínyi Miklós honvéd reáliskolában eltöltött éveiről csak 1985-ben jelenhetett meg a Magvető Kiadó gondozásában, a Tűnődések történelemről, irodalomról című esszékötetben. Kérdezheti az olvasó, hogyan kerül egy ilyen témájú esszé a Nemzeti Sport oldalaira? Sietek leírni, hogy azért, mert a sport elengedhetetlen „tantárgy” volt az intézet falai között, és a hallgatóknak nemegyszer gondot okozott, hogy megfeleljenek a követelményeknek. Másrészt meggyőződésem, hogy ami a pécsi katonaiskolában lezajlott, az páratlan az iskolatörténetben. Az önéletrajzi mű híven mutatja be az iskola rendkívül szigorú, már-már embertelen szellemét, a nevelés megkérdőjelezhető módszereit, az 1930-as évek sorsfordító időszakát.

Nemeskürty István tízévesen került az intézetbe. Apja hivatásos tiszt volt, őrnagy, de mivel már nem élt, úgy érezték, hogy ezzel a kadétiskolai jelentkezéssel mintha az ő életét folytatták volna. Kétezer jelentkezőből huszonnyolc gyerekembert vettek fel az első évfolyamra. A felvételi vizsga nemcsak a szokásos elméleti és gyakorlati feladatokból állt (torna, számtan, helyesírás stb.) hanem meglepetéseket is tartalmazott; váratlan helyzetekben kellett gyors döntéseket hozni. A felvételiző anyaszült meztelenül állt a vizsgáló orvos előtt, aki különböző tormagyakorlatokat végeztetett vele. Árulkodó, amit a szerző az első éjszakáról vallott: „…csaknem valamennyien sírva fakadtunk, és sírtunk még vagy három-négy hétig”.

Ami a sportot mint „tantárgyat” illeti: mindenki olyan sportágat választhatott, amilyent akart, ebben azonban eredményt kellett felmutatnia. „Én az atlétikai sportszakosztály tagja voltam – írta Nemes­kürty –, havas téli délutánokon jókedvűen szaladgáltunk nyolc-tíz kilométert, fel a Mecsekre és a környékbeli falvak valamelyikén vissza, szörnyülködő sváb nénikék sorfala között.” Egyébiránt valamennyi sportághoz kötelezően érteniük kellett, még síkiképzést is kaptak, természetes, hogy a tenisz, az úszás, az atlétika összes ága, a nagypályás kézilabda stb. közéjük tartozott. A torna- és a vívóórák e sportkiképzéstől függetlenek voltak. Az osztályzás igen komolyan folyt: minden sportághoz pontszámok tartoztak, egy bizonyos pontszámmal lehetett jelest, jót stb. elérni. Ha például valaki kiváló volt szertornából, de gyengébb atlétikából, pontszáma esetleg kiegyenlíthette a különbséget. „A civilben bevett dolog, hogy aki elméletből jó, az tornából megbocsáthatóan gyenge, nálunk ismeretlen volt. E módszerrel valóban elérték – volt alkalmam ezt nyolc éven át megfigyelni –, hogy az elméletileg kiváló növendékek tornából is kiválóak voltak. (A fordítottját már nem mondhattuk el.)”

Bizonyos napokon fürdés volt, úszásgyakorlással egybekötve. Az intézetnek téli és nyári uszodája volt. Meztelenül fürödtek, először gőzfürdőszerűen, forró vízben tusoltak, utána startfejessel kellett a medence hideg vizébe ugrani télen-nyáron egyaránt, és négy hosszt végigúszni. A tanulmányi előmenetelt a zubbony gallérján tüntették fel, ez jelentős nevelési mozzanat volt. Mindenki őszintén törekedett a minél jobb sávjelzés elérésére. A bukottak semmiféle sávjelzést nem viselhettek. Ha tehát valaki megbukott, valóságos lefokozási szertartás kínjain kellett átesnie, letépték a sávjait.
Nemeskürty István kiemelte: sokat köszönhetett annak, hogy pedáns rendre szoktatták őket, tagadhatatlanul lelki fegyelem is járt ezzel. A nevelés végső célja a feltétlen engedelmesség volt. Minden egyéb ennek volt alárendelve. Egyéni kezdeményezést nem tűrtek. Az engedelmességről és a kötelességtudásról előadásokat is hallgattak. Az egyik előadás címe ez volt: „A kötelesség mint örömforrás.” „Ha kegyetlen rajparancsnokokat fogtunk ki – állította a szerző –, ilyenkor az egész év olyan volt, mint egy lidércnyomás. Egyik tanárunk például derűre-borúra osztogatta az elégteleneket, rémuralmat gyakorolt, mindenki utálta. Ugyanakkor nem tanított jól sem, csak feleltetett, s azt is igazságtalanul. Ez mindenkit felháborított. Pokollá tette az életünket.” Mellesleg a raj- és a szobaparancsnokok maguk is nevelésre szoruló, éretlen, a pubertáskor gyakori zavarainak megfelelően szadista hajlamokkal megvert fiúk voltak, akik gátlásaikat, átmeneti fejlődési zavaraikat, korábbi kegyetlen elnyomatottságukat a kadétokon élték ki. „Mit számított nekik a nevelési elv! – nyomatékosította Nemeskürty. – Hihetetlen rémuralmat tudtak gyakorolni. Ma is, minden túlzás nélkül, higgadtan mondhatom, hogy olyan keserves élete nagyon kevés gyereknek volt, mint nekünk a kadétiskola spártai légkörében.”

Visszatérve a tornára: a sportág igen fontos tantárgy volt. Aki ebből bukott, pótvizsgát sem tehetett, távoznia kellett az intézetből. Tornából éppúgy készültek, sőt jobban, mint más tárgyakból. „Délutánonként tele volt a tornaterem növendékekkel, akik a feladatokat gyakorolták a legkülönbözőbb szereken. Óriási akaraterő-próba volt ez.” Az 1935–1936-os értesítőben ez volt olvasható: „Meg kell törni az akaratot, de úgy, hogy a cselekvésképességből ne veszhessen el semmi… A katonás nevelés célja, hogy a gyermek úgy és azért tanuljon meg engedelmeskedni, hogy majdan parancsolni is tudjon. Ennél nehezebb nevelési feladatot nem lehet elképzelni.”

David Seabury amerikai pszichológus szerint erőink nem azért apadnak el, mert elapadnak a források, hanem mert vagy eldugulnak a levezetés csatornái, vagy nem találtuk meg az utat képességeink kibontakozásához… Nem akkor vagyunk fáradtak, amikor túlteljesítünk, hanem amikor alulteljesítünk. A szerző 1967-ben így vélekedett: „Ma is csak sajnálom, hogy tornaoktatásunk annyira elhanyagolt, illetve hogy sportmozgalmaink csak a bajnokokra figyelnek. Ezt komoly hibának tartom. Jómagam például az első két esztendőben vézna, ügyetlen kisfiú voltam, mindenki megvert, aki ezzel a céllal közeledett felém. Órákat töltöttem el testedzéssel – s ebben nem voltam egyedül –, ha öt perc időm volt, akkor is szertornagyakorlatokat végeztem (ezekből álltam a legrosszabbul, mert a szertorna ügyességet is kívánt), és két év alatt jutottam el odáig, hogy az osztály egyik legjobb sportolója lettem, s a testi erő dolgában évfolyamomban elismert tekintélyt vívtam ki magamnak. Mindezt nem saját személyem előtérbe tolása végett említem, pusztán azért, mert tudom, hogy manapság egy olyan ügyetlen kiskölyöktől, mint amilyen én voltam, undorodva fordulna el minden tornatanár.” A sporttisztek pedig – amikor Nemeskürty erőfeszítését látták –, foglalkozni kezdtek vele, tanították és buzdították. Egy főhadnagy például tanulmányozta, hogy melyik lenne az a sportág, amelyben leghamarabb érne el olyan eredményt, ami önbizalmat és kedvet adna a továbbiakhoz. („Meg kell persze jegyeznem az igazság kedvéért, hogy nem alkatilag voltam gyenge, hiszen a felvételi vizsgán is megfeleltem, hanem egy kellemetlen és hosszas betegség vetett vissza a fejlődésben.”)

A tanárok általában igen nagy ambícióval akarták átadni tudásukat; „nálunk nem tanítottak, hanem megtanítottak” – olvasható a könyvben. Általános jelenség volt, hogy az órákon kívül is foglalkoztak a kadétokkal. Előrehaladásukat személyes ügyüknek tekintették. Ezt sem szabad elfelejteni a sok rossz mellett.

Napjaink elterjedt betegsége a megalapozatlan véleményalkotás. Nemeskürty István munkásságát ismerve azonban úgy olvastam önéletrajzi sorait, mint akiről tudom, hogy nem volt rossz viszonyban a valósággal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!