Aki átdobta a világot – Csák József hatvanéves
Tavaly karácsonykor Csősz Imre meghívására egy edzőtovábbképzésen a dzsúdótechnikákról tartott bemutatót, konkrétan a fejen átdobásról. Ahogy elnéztem az alakját, akár be is mérhetne 65 kilóba. Menne?
Á, már nem.
Pedig elég fürgén mozgott…
Az más kérdés, mert manapság is dolgozom a fiatalokkal, de nem állnék neki fogyasztani.
 Született: 1966. november 10., Budapest |
Mielőtt a tatamira lépett, Csősz azt mondta, ez volt a „kenyérkereső” akciója. Ezek szerint a specialitása, kedvence, amivel ippont ért el?
Igen, mondhatjuk, más kérdés, hogy jól ment a nagy belső horog is, gyakran alkalmaztam a hátsó gáncsot, sőt, fiatalon még válldobással is nyertem meccseket. Tény, a fejen átdobást mindkét irányba tudtam variálni, ezzel megfogtam az ellenfelet.
A barcelonai döntőjére a brazil Rogério Sampaio Cardoso ellen hogyan emlékszik? Elvileg ön volt az esélyesebb, Európa-bajnok, Eb-ezüstérmes volt…
Tipikusan kellemetlen ellenfél, magas, hosszú kezekkel, lábakkal, egész egyszerűen nem tudtam hozzáférni, elérni. Egy hátsó gánccsal ki is kaptam tőle.
A sportközvélemény maximalista, önt zavarta, hogy „csupán” második lett vagy rögtön túltette magát rajta?
Persze hogy jó lett volna nyerni! Mindig úgy mentem fel a tatamira, hogy győzni akartam, az olimpián meg különösen. Azért az ezüstéremre is büszke vagyok.
A sportág szempontjából Barcelona az egy arany-, két ezüst- és egy bronzérmével páratlan olimpia volt. Tartják a kapcsolatot Kovács Antallal, Hajtós Bertalannal és Csősz Imrével?
Imrével ritkábban, de Hajtós Bercivel a versenyeken gyakran összefutunk. Sőt, még úgy is, hogy a tanítványainkkal ugyanabban az edzőtáborban gyakorlunk.
Óriási tehetségnek tartották: előbb volt felnőtt Európa-bajnok 1986-ban, mint juniorként bronzérmes ugyanabban az évben, arról nem beszélve, hogy csak 1990-ben lett felnőttként magyar bajnoki aranyérmes. Ez mennyire tudatosult önben?
Tudni kell, nem voltam daliás alkat, és kicsiként rendre engem püföltek. Eleve küzdősportot szerettem volna űzni, bokszolni vagy birkózni, aztán a moziban láttam egy filmet, onnantól kezdve dzsúdózni akartam. Kilencévesen már a tatamin voltam, előttem van, hogyan tanítottak az esésekre. Hogy tehetséges voltam-e? Arra emlékszem, akkor kerülhettem ki világversenyre, amikor hatvan kilóban legyőztem Wágner Józsefet.
A válogatott szövetségi kapitánya, Moravetz Ferenc Hajtós Bertalant és önt a barcelonai játékok előtti esélylatolgatás során „szíve csücskeként” emlegette. Önnek is szíve csücske volt a mester?
Elsősorban azt értékelte bennünk, hogy amit kért, lelkiismeretesen végrehajtottuk. De mellette, főleg előtte Horváth István, Erdődy Miklós és Czinege József is sokat tett a fejlődésemért.
Olimpiai ezüstérmét követően lapunkon keresztül köszönte meg édesapjának a sikert, egy későbbi interjúban is hangsúlyozta a harmonikus családi hátteret.
Édesapám nagyon büszke volt rám, annak ellenére, hogy ő szívesebben látott volna futballistaként. Rengeteg versenyemre eljött.
A kilencvenes évek végén már lehetett külföldre szerződni, ön az ezredfordulón BEK-győztes lett a német Abensberg együttesével.
Nemcsak én, Hajtós Berci is annál a klubnál volt. Szerencsére aztán Dominikán is dolgozhattam, majd Indiában a pekingi olimpia után szövetségi kapitány voltam.
Mérföldkő a hatvan év?
Egyáltalán nem foglalkozom vele, annak viszont örülök, hogy Újpesten gyerekekkel szerettethetem meg a sportágat.
