Aki mindig ad még egy esélyt – interjú dr. Hangody László traumatológussal

– Az egyetemi éveim alatt műtősként megismertem a főváros e betegségek gyógyításával foglalkozó jelentősebb intézményeit. Az Uzsoki utcai kórház volt a sorban az utolsó, a struktúrája mozgatta meg leginkább a fantáziámat. A többiben – a Szent János Kórház kivételével – az úgynevezett porosz típusú működés volt, azaz külön a baleseti sebészet és az ortopédia, ebben a kórházban viszont egymásra épült a két terület. Várakozásomat igazolta a gyakorlat, a balesetet szenvedőt később ortopédiai problémájával is kezeltük, illetve a kezelt rehabilitációja is a feladataink közé tartozott. Jó munkahelyi közösségbe kerültem, a későbbiekben hiába volt részem számos külföldi szakmai munkában, sehol sem éreztem jobban magam. A hűségem tehát nem áldozat, szakmailag is minden adott a színvonalas munkához. Jók a kapcsolataink a társszakmákkal, és az egész létesítménynek van egy sajátos, általam nagyon kedvelt Uzsoki-fílingje.

– Számos szervezet, társaság, kollégium, szakfolyóirat szerkesztőbizottságának tagja, külföldön konzultáns sebész, három nyelven publikál, szabadalmai vannak, magánklinikákon is dolgozik. Hogyan lehet ennyi területen megfelelni?
– A mozgásszervi sebészetben sokszor nem tipikus betegségek gyógyítását kell megoldanunk. Mivel a hazai technikai színvonal korábban nem érte el a kívánatosat, ez a munkatársaimat és engem is kreativitásra, új eljárások felfedezésére, innovatív tevékenységre ösztönzött. Tudományos munkákba, fejlesztésekbe fogtunk, ennek során a más intézetekkel, a szükséges ipari kapcsolatokkal kialakult egy valódi szakmai műhely. Az orvosi gyakorlat során megvalósult az innováció és a tudomány egymásra épülő egysége, ezt a kollégák olykor engem is tehermentesítő munkája is mutatja. A kollégáim barátaim is, nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak. Amikor 1996-ban az Egyesült Államokban megvették a porcátültetésünk szabadalmát, kiutaztunk a média jelentős érdeklődésétől kísért bemutatóműtétre, nem akarták elhinni, hogy képalkotásban, dokumentálásban nincs szükségünk külső segítségre. Ebben és a fejlesztések technikai támogatásában állandó kollégám, barátom, dr. Kárpáti Zoltán volt partnerem. Döntő mérnöki szerepet töltött be a hódmezővásárhelyi Kotormán István vagy implantátum és műszerek gyártásában az egri Farkas József, és még sorolhatnám a közreműködőinket.

– Az alföldi származású ifjú Hangody mikor és miért választotta ezt a pályát?
– Indíttatásomban jelentős szerepet játszott a családi minta. Édesapám keresztapja, dr. Monszpart László az osztrák Lorenz Böhler mellett, a korszak legnevesebb baleseti sebészetén tanulta meg mindazt, amit később az általa alapított kiskunhalasi kórházban a gyakorlatba is átültetett. Szakmailag forradalmi változások időszaka volt a két világháború között, a combnyakszegezést például idehaza ő tudta először megcsinálni. Apámat az akkor még általános, specializáció nélküli sebészet fogta meg, én viszont már szakosodtam: csont- és ízületi vonalon képzeltem el a jövőmet, noha hasi és mellkasi beavatkozásokat is volt alkalmam végezni. Végül a közkórházi elvárások határozták meg az életutamat, és ebben a mennyiség is döntőnek bizonyult. Sok esettel találkoztam, amelyek több kérdésre is választ vártak, nagyobb tudáshoz segítettek. Ezért is alakult ki bennünk az innováció iránti igény. Ha kellett egy műszer, egy ügyes lakatossal megcsináltattuk, ezt később már orvosi műszergyártó fejlesztette nemzetközi kapcsolattal, szabadalmaztatással. A műszerek fejlesztése pedig elvezetett az új implantátumok kidolgozásához.

– És főleg a találmányához, a mozaikplasztikához. Miként született meg az eljárás?
– Jelentős szemléleti változást hozott osztályunkon, hogy az 1987-ben kívülről érkezett vezető, dr. Sükösd László nemcsak támogatta a tudományos munkát, hanem a lehetőségét is megteremtette. Az artroszkópia minimál invazív módon, kívülről behatolással, kisebb sebet okozva új dimenziót nyitott az ízületi betegségek korai stádiumainak megállapításához. A porcfelszínen észlelt károsodás nyomán pedig hamar felvetődött a kérdés: hogyan lehetne kezelni? A válaszkeresés folyamata vezetett a porcátültetésig, persze állatkísérletek és más előkészületek után. Tudtuk, hogy megoldást találtunk a problémára, de átmenetinek fogtuk fel, amely ki tudja, hová vezet a technikai modernizáció során. Kiderült, hogy huszonnyolc éve minimális változásokkal, ugyanazzal a kivitelezéssel ez az egyik leggyakrabban végzett műtét, világszerte mintegy évi negyvenezer. Vannak korlátai, a mozaikplasztikával a kisebb és a közepes méretű károsodások kezelhetők, a nagyobbakra radikálisabb a megoldás, például endoprotézis beépítése, akár már ragasztás nélküli módon is.

– Mennyire teheti ma hiúvá egy találmány a feltalálóját?
– A hiúságot inkább az táplálja, hogy az egész jól megalapozott tudományos hátteret magyar orvosokkal, kollégákkal, műszergyártókkal teremtettük meg. A szövettan és a képalkotás hitelessége mind magyar munka eredménye, amelynek alapján kimondhatjuk, hogy a hazai mérnöki tevékenység gyorsaságban, megoldás keresésében egyenértékű a világ vezető orvosi műszergyártóiéval.

– Közvetlen, tegező viszonyban van a betegeivel. Ez kell a kölcsönös bizalomhoz?
– Döntő többségben olyanok kerülnek hozzám, akik már átestek kezelésen, műtéten, és az internetről is van ismeretük a problémájukról. Olyanok, akiknek a korábbi betegeim ajánlottak engem. Tudják, hogy keveset, röviden beszélek, célirányosak a kérdések, rövidek a válaszok, nem kell megnyernem a bizalmukat, mert az eleve adva van, csak nem szabad elveszítenem. Ez különösen érvényes az újra versenyezni vágyó, procedúrákon már átesett sportolókra.

– Helyben vagyunk: a sérülésekből visszatérők között jól cseng Hangody professzor neve...
– Munkám jelentős része köt sportolókhoz, a sikeres gyógyulás híre szájról szájra terjedt. Rengeteg sportolót operáltam, hirtelenjében a vízilabdázó Kiss Gergely, Steinmetz Barnabás, a nemrég elhunyt Benedek Tibor, vagy Varga Dénes, Zalánki Gergely neve jut eszembe, rajtuk kívül a labdarúgók és a kézilabdázók adják a legtöbb feladatot. Előbbiek közül Bálint Lászlót, Dunai Antalt, a győri Keglovich Lászlót említeném. A Kubából Magyarországra került Carlos Pérez négyszer feküdt a késem alá, de még negyvenévesen is játszott. Egyik szakmai csúcsomnak a veszprémi Éles József visszatérését tartom, akinek olyan súlyos és összetett sérülései voltak, idegsérüléssel, szalagszakadásokkal, hogy kilenc hónapra felépített, három műtétet és közte rehabilitációt tartalmazó menetrendet állítottunk össze, amely után pályára léphetett Bajnokok Ligája-mérkőzésen.

– Mindez a laikusnak sima folyamatot sejtet. Mi adja a nehézségét?
– A műtét csak akkor minősíthető eredményesnek, ha a sportoló a kényszerű kihagyást követően magas szinten folytathatja a pályafutását. Annak idején Albert Flórián elülső keresztszalag-szakadását nem sikerült teljesen meggyógyítani, az a típusú operáció korábban egy év kihagyást követelt meg, ez mára lerövidült hat-nyolc hónapra. A porcsejtátültetés egyéves rehabilitációjánál ezért jobb a mi porc­átültetésünk három hónapos kihagyása. De a sportolónak fejben is fel kell készülnie – nem mindenki képes arra, amit most Baji Balázstól tapasztalhattunk: a kiváló gátfutó intelligens és céltudatos gondolkodása elűzte a gát újabb leverésének félelmét. Munkánk dicséretének tartom, hogy számos világesemény, így a Formula–1-es Magyar Nagydíj, a birkózó-világbajnokság vagy legutóbb a labdarúgó európai Szuperkupa-mérkőzés orvosi ellátására kap megbízást az Uzsoki utcai kórház, amely a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségtől ötödiknek kapta meg a FIFA orvosi kiválósági központ elismerést.

– Előfordultak kudarcok a karrierjében?
– Orvos vagyok, nem sztársebész, napi kudarcot jelent egy kevésbé sikerült gyógyítás. Hosszú ideig rosszban nem volt részem, bár akadtak zsákutcás időszakok a mozaikplasztika vagy más műtéti eljárás fejlesztése során, például nem sikerült eddig hasonló alkalmazást bevezetni a csípőízületnél. Két fiam folytatja a hagyományt, mindketten PhD-fokozattal rendelkező, de más szakterületen dolgozó sebészek, a harmadik fiam a turizmus-vendéglátásban dolgozik. Noha korábban sportoltam, ma jó, ha a ritka teniszezésen kívül hetente egyszer hat-nyolc kilométert futhatok, többre legfeljebb a szabadságom idején jut időm. Kétévesen baleset következtében elvesztettem a jobb szememet, de az artroszkópiánál szerencsére az agy kap nagyobb szerepet a különböző képek egymás utáni feldolgozásával, ezért nem hátráltat. És hatvankét évesen néha még izgulok az olyan műtét előtt, mint a tegnapi volt, amikor egy korábbi térdprotézises, kísérő betegségekben is szenvedő betegünk kerékpáros-balesete igényelt a társ- szakmák képviselőivel együttes, aprólékos, improvizatív munkát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 17-i lapszámában jelent meg.)