Birkózás: Nem lehet panasz erre az évre – Szőke Alex

– Így, hogy aludt már rá néhányat, elveszített világbajnoki döntő, vagy megnyert vébéezüstérem volt az oslói?
– Így, hogy már aludtam rá egyet-kettőt, inkább az utóbbi; semmiképpen sem vagyok csalódott, nagyon örülök, hogy huszonegy évesen, életem első vébéjén döntőt birkóztam – felelte az ESMTK 97 kg-os kötöttfogású kiválósága, a vasárnap záruló oslói világbajnokság egyetlen magyar érmét megszerző olimpiai ötödik Szőke Alex. – Nyilván fájt, hogy a fináléban nem sikerült nyernem, de nem élem meg tragédiaként. Sajnos hibáztam, amikor az ellenfelem lentről meg tudott pörgetni, de ez egyúttal motivációt is ad: látszik, van mire építkezni, van miért edzeni. Az pedig még szebbé teszi az összképet, hogy nemcsak én, de a többiek is jól szerepeltek, pedig nagyon fiatal csapattal utaztunk ki Norvégiába.

– Érezték, hogy eljött az önök ideje, és most már a felnőttek között is meg kell mutatniuk magukat ország-világ előtt?
– Emiatt nem raktunk magunkra pluszterhet, inkább az motivált mindenkit, hogy minél jobban szerepeljen. Sajnálom a srácokat, hogy másnak végül nem jött össze az érem: a négy ötödik hely nem rossz, de még legalább egy érem bőven benne volt a pakliban. Ugyanakkor ez a világbajnokság elég jól reprezentálta, hogy nemcsak kezdjük átvenni a stafétabotot, hanem máris oda tudunk kerülni a nemzetközi élvonalba, ami nagyszerű visszajelzés volt mindenkinek.

– A szövetségi kapitányként önökkel tartó Módos Péter sem éppen őskövület a maga harminchárom évével. Elégedett volt a teljesítményükkel?
– Lesz még egy részletesebb csapatmegbeszélés és értékelés, mert érthetően még mindenki csalódott volt közvetlenül az elveszített bronzmérkőzések után, akkor nem az elemzésnek volt a helye és ideje. Azt azonban nyugodtan elmondhatom, hogy a stábbal együtt nagyon büszke volt ránk.

– Különös kettősségként élheti meg, hogy szigorúan véve az olimpiától és a világbajnokságtól is egy-egy vesztes meccsel búcsúzott. Ha viszont azt nézzük, hogy idén élete első ötkarikás eseményén ötödikként, első felnőttvébéjén pedig ezüst­érmesként zárt, valószínűleg gondolkodás nélkül aláírta volna mindenki előre.
– Egyetértek. Nem volt jó érzés elveszíteni a bronzmérkőzést Tokióban, mert ugyan ilyen fiatalon, újoncként egy ötkarikás ötödik hely valóban hatalmas fegyvertény, de azért mégiscsak ott álltam a nagy lehetőség, az éremszerzés kapujában. Viszont ha már ott nem jött össze, néhány héttel később megadatott, hogy egy világbajnoki döntőben küzdhessek, megszerezhessem életem első felnőttérmét – szóval valóban nem lehet panasz az idei évemre, a saját részemről igenis büszke vagyok magamra.

– Önnek sem sok kellett az aranyhoz, fiatal kortársainak pedig kevésen múlott az érem. Mi kell ahhoz, hogy ezek a nüanszok legközelebb a javukra döntsenek? Minél több felnőttverseny?
– Pontosan, és az ezeken összecsipegetett rutin, hiszen ezt máshogyan, máshol nem tudjuk összeszedni – azt pedig most már a saját bőrünkön tapasztalhattuk mindannyian, hogy a felnőttmezőny teljesen más kávéház, mint a junior vagy az U23. Így, hogy én már olimpián is indultam, talán mondhatjuk, a fiatalok között a rutinosabbakhoz tartozom. Érzem, rengeteg tétmérkőzésre van szükségünk ezen a szinten, és rengeteg olyan versenyre, amelyen ilyen színvonalú ellenfelekkel tudunk megküzdeni, csak így fogunk tudni előrelépni.