Burnley, Budapest, Milánó, Miami – a kalandozó riporter mesés állomásai

– Mit remél az angolok futball­válogatottól az idei Európa-­bajnokságon?
– Jó esélyekkel várhatjuk a kontinensviadalt, bár Harry Kane és Marcus Rashford sérülése nem jött jókor. De ha idejében visszatérnek, még az is előfordulhat, hogy a kényszerszünet jót tesz nekik, s kipihenve vághatnak neki az Eb-nek. A selejtezőben remekelt az együttes, szerintem a mostani csapat az oroszországi vb-n negyedik helyen végző gárdánál is erősebb. Ebben jelentősek az érdemei Gareth Southgate szövetségi kapitánynak, akinek határozott szakmai elképzelései vannak arról, milyen stratégiával lehet a legeredményesebb a válogatott.

– A Premier League csapataiban olykor mutatóban találni angol futballistát. Mi a titka, hogy mégis felnőtt egy új, ígéretes generáció?
– Én magam sokat kritizáltam a légiósok áradatát, szívesen láttam volna valamiféle kvótát. Mások viszont azon az állásponton voltak, hogy akik érettek a feladatra, úgyis kiharcolják maguknak a helyet, s még jót is tesz nekik a konkurencia. Úgy tűnik, nekik volt igazuk. Itt van például Dominic Calvert-Lewin esete. Tagja volt az U20-as világbajnok csapatnak, de az Evertonnál eleinte kispadozott. Kétszer is kölcsönadták alacsonyabb osztályba. Aztán Carlo Ancelottitól megkapta a lehetőséget, s élt vele. Ugyanez a helyzet Tammy Abrahammel a Chelsea-nél, igaz, neki szerencséje volt, hiszen a londoniakat kizárták az átigazolásból, Frank Lampard pedig e kényszerhelyzetben bátran nyúlt a fiatalokhoz.

– Miként fogadják a szurkolók az angol fiatalok előretörését?
– A Chelsea jó ideig nem volt szimpatikus az átlagdrukkernek az erős külföldi befolyás miatt: orosz tulajdonos, külföldi edző, rengeteg légiós. Mostanra változott a helyzet, sokak tetszését elnyerte, hogy Lampard bátran beveti a fiatalokat. Más kérdés, hogy akinek klubkötődése van, azt elsősorban az érdekli, hogy nyerjen a kedvenc csapata. Ezzel együtt nem egészséges, ha háttérbe szorul a tradíció. Az ősszel jártam Olaszországban a milánói derbin; a két csapat kezdőjében három-három olasz kapott helyet. Az AC Milan a kilencvenes évek sikersorozata idején is szerepeltetett légiósokat – Andrij Sevcsenkót, Clarence Seedorfot, Rui Costát, Kakát –, de megvolt az olasz gerinc Paolo Maldinivel, Alessandro Costacurtával, Andrea Pirlóval, Gennaro Gattusóval. Az egészségesebb mix volt.

– Visszatérve az Eb-re. Hányadik kontinensbajnokságára készül tudósítóként?
– Először a 2000-es belga-holland közös rendezésű tornán vettem részt, s ott voltam 2004-ben Portugáliában is. A 2008-as Európa-bajnokságról lemaradtam, akkoriban krikett­anyagokat küldtem a Karibi-térségből, de 2012-ben és 2016-ban megint tudósíthattam, azaz most jön az ötödik Eb-m. A terv az, hogy a Reuters tudósítójaként az angol válogatottat követem, de az is lehet, hogy átugrom Glasgow-ba néhány meccsre.

– Ha szabadon választhatna, melyik eseményen riporterkedne?
– A Masters Golf-tornán a Georgia állambeli Augustában. Remélem, nem érti senki félre, de bármilyen rangos világeseményen veszek részt – legyen az futball-vb-döntő, olimpia vagy a Super Bowl –, jobbára marad bennem apró hiányérzet. Az esetek jó részében nem ezek a legjobb hangulatú és a legmaradandóbb sportélményt adó események. Augusta viszont maga a tökély. Már a tévéképernyőn át is lenyűgöző a helyszín, de élőben van egy olyan plusz varázsa, amit nehéz szavakba foglalni. Mi, angolok erre azt mondjuk: magic.

– Miként lehet élvezetesen beszámolni egy golfviadalról?
– Óriási kihívás, főleg hírügynökségnél, hiszen folyamatosan kell küldeni az aktuális állást és a statisztikát, s a program reggel hattól este nyolcig tart, négy napon át. Az ember időnként kénytelen beülni a sajtószobába, s ezzel persze oda a varázs. Sokkal jobb testközelből figyelni az eseményeket. Az akkreditációm feljogosít arra, hogy a nézőknek kifeszített kötélen belülre lépjek, s néhány méterről figyelhessem a versenyezőket. Tiger Woods ütéseit élőben nyomon követni megfizethetetlen élmény és privilégium!

– Eszerint a golf a szíve csücske?
– Az igazi szerelem a krikett; ezt játszottam is magasabb színvonalon. Hat esztendőt éltem Magyarországon, nyolcat Olaszországban, remek évek voltak, de a krikett rettentően hiányzott. Amikor Miamiba kerültem át, a Karibi-szigetek sportja tartozott hozzám, és tizennégy év szünet után rögvest belecsöppentem egy vb-be. Elsőre kicsit ijesztő volt, hiszen majd' másfél évtizedre teljesen kiestem a sportágból, ám végül remek élmény lett.

– S a futball?
– Szorosan ott van a krikett mellett. Annak idején Angliában diákként telente futballoztunk, áprilisban pedig indult a krikettidény. Olykor összecsúszott a kettő.

– Még egyszer ugorjunk vissza az idei Eb-hez. Mit vár a magyar válogatottól?
– Bízom benne, hogy sikerül kvalifikálnia. Nem lesz könnyű nyerni Szófiában, de képesnek tartom rá a csapatot, s akkor az utolsó vizsgára már a Puskás Arénában kerülhet sor. A 2016-os, országos eufóriát hozó Eb-szereplést látva azt gondoltam, ez lesz a magyar labdarúgás újjászületésének kezdete, de azt hiszem, ez nem következett be, igaz nem láttam valamennyi selejtező meccset.

– Milyen benyomásokat szerzett a futballunkról a magyarországi hat éve alatt?
– Az egyetem befejezését követően, 1993-ban kalandvágytól vezérelve kerültem Budapestre; Angliában akkoriban nehéz volt a gazdasági helyzet. Magyarországról tanultam a politikatörténeti tanulmányaim során, s egy brit barátom hívott ide. Angolt tanítottam, és hobbiból írtam a Budapest Week hetilapnak. Az áttörést a Fradi BL-szereplése hozta el. A Reutersnek minden meccsről tudósítania kellett, de errefelé nem volt futballban jártas munkatársa. Így kerültem képbe. A londoni szerkesztőnek tetszettek az anyagaim, s az 1998-as vb-re – „kelet-európaiként” – beválogattak a Reuters csapatába. A horvátokat kísérhettem, akik bronzérmesek lettek, s a délszláv háború után amúgy is érdekesek voltak. Ekkor kaptam az ajánlatot, hogy legyek főállású olaszországi tudósító.

– Angol szemmel milyen volt az itteni futball?
– A rendszerváltás utáni évek nem voltak könnyűek a magyar sportnak sem. Az infrastruktúra lepusztult, számomra mégis volt némi romantikája – nem biztos, hogy ezt a magyar szurkolók is érezték… Nem zavart a színvonal, hiszen az én csapatom otthon a Burnley, amely gyerekkoromban a harmad- vagy negyedosztályban porosodott. A játék színvonala nálunk sem verdeste az eget, s nemigen volt telt ház a Turf Moorban. Ilyen előzmények után egy Fradi–Újpest nekem is nagy eseményt jelentett. Most már, hogy újra Angliában élek, s az Anfield Roadra meg az Old Traffordra járok tudósítani, sokkal élesebb a kontraszt.

– Hogyan lesz az ember Burnley-szurkoló?
– Elsősorban úgy, hogy Burnleyben születik, miként én is. A városban a szürke hétköznapokon is a csapat mezét viselik az emberek. Az utcán, a bevásárlóközpontban gyakran felbukkan a bordó-világoskék kombináció. Az ok roppant egyszerű: ezt a kilencvenezres települést még az átlag angol sem ismerné, ha nem lenne a futballcsapata. Kétszer, 1921-ben és 1960-ban voltunk bajnokok, a legkisebb angol városként.

– A lokálpatriotizmus lenne a magyarázat az angolok töretlen futballimádatára?
– E furcsa világban, amelyben élünk, kevés közösségi hely van, ahol az emberek összejöhetnek. Az angolok nemigen járnak templomba, a pubok sem azt a szerepet töltik be, mint hajdanán, a munkahelyek átalakultak. A stadionokban viszont ugyanúgy össze lehet jönni, mint ötven vagy száz éve, egy közösséghez lehet tartozni, mint nagyapáink, dédapáink korában – ugyanazt a sálat viseljünk, ugyanazon bosszankodunk, ugyanannak örülünk. Az eredmény gyakran nem is lényeges. Burnley közelében található Rochdale. Az ottani csapat a harmad- és negyedosztály között ingázik, a szurkolóit biztos nem a sportélmények vonzzák a Spotland Stadionba, mégis hűségesek a klubhoz.

– Budapest, Milánó, Miami – Burnley mellett hol érzi magát otthon?
– Magyarországon feltétlenül. Amikor először Budapestre jöttem, kevés volt errefelé a külföldi, s aki tanult magyarul, mint én, s igyekezett beilleszkedni, azt jó szívvel elfogadták. E barátságok máig megmaradtak. Olaszországban kedvesek az emberek, de mindig éreztették velem, hogy csak vendég vagyok. Miamiban mindenki külföldi, ám éppen ezért nehéz igazán mély kapcsolatokat kialakítani. S ott van még nekünk Erdély, ahová szintén el-ellátogatunk, mert Emese, a feleségem brassói. Azt is el tudnám képzelni, hogy ott töltsük a nyugdíjas éveinket.

– Még mielőtt nyugalomba vonul: milyen szakmai tervei vannak?
– Tizenhárom éve jelent meg a könyvem, a Rough Guide to European Football. Félig utazási anyag, félig focitörténelem. Azóta szerettem volna írni a Milanról, a Super Bowlról és más témákról, de a hírügynökségi munka mellett nem könnyű időt szakítani. Márciusban leszek ötvenéves, remélem, a következő tíz esztendőben olyan munkaritmusom alakul ki, hogy letehetek néhány kötetet az asztalra. A könyvírás hasonlít az újságíráshoz, mégis másik mesterség.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 8-i lapszámában jelent meg.)