A törzsfőnök is megfárad – Bodnár Zalán publicisztikája

Van az amerikai sportnyelvben egy amilyen megfoghatatlan, olyan sokszor használt és fontos kifejezés: dinasztia. Nincs rá pontos definíció, általában az olyan csapatokra használják, amelyek hosszú éveken át uralják az adott ligát, de nincs meghatározva, ehhez pontosan milyen sikerek kellenek. Azt szokták mondani, legalább három bajnoki cím néhány éven belül, esetleg további egy-két döntős szereplés. Azért van ennek nagy jelentősége, mert az amerikai nagy ligák struktúrája régóta olyan, hogy lehetőleg ne alakulhassanak ki dinasztiák, folyamatos legyen a változatosság a csúcson, ezt szolgálja a draftrendszer, a fizetési plafon, a szabadügynökpiac, az amerikaifutball-ligában (NFL) még a nehezített menetrend is. Így aztán azok az igazán nagy csapatok, amelyek minden mesterséges gátló tényező ellenére képesek felépíteni korszakos sikerszériákat.

Persze nem is volt sok ilyen az NFL-ben, a Super Bowl-érában (1966 óta) talán öt, amelyet mindenki elismer annak. Az 1960-as évek Green Bay Packerse (két Super Bowl-győzelem 1967-ben és 1968-ban, előtte három bajnoki cím 1961-ben, 1962-ben és 1965-ben), az 1970-es évek Pittsburgh Steelerse (négy Super Bowl-diadal 1976 és 1980 között), az 1980-as évek San Francisco 49erse (öt Super Bowl-győzelem 1982 és 1995 között), az 1990-es évek Dallas Cowboysa (három trófea 1993 és 1996 között) és a New England Patriots 2002 és 2019 közötti csapata, hat sikeres és három vesztes Super Bowllal.

Egy ideje visszatérő kérdés, hogy vajon korunk Kansas City Chiefse ezek közé a korszakos óriások közé sorolható-e. Ha vasárnap a „törzsfőnökök” megnyerték volna az LIX. Super Bowlt New Orleansban, teljes egyértelműséggel ki lehetne jelenteni, hogy igen. Hiszen az azt jelentette volna, hogy hat év alatt nyer négy Super Bowlt, egy elveszített mellett. Ráadásul sorozatban hármat, amire még egyetlen franchise sem volt képes a Super Bowl-érában (korábban is csak a Green Bay Packers). Ám nem így történt, a Kansas City kikapott a Philadelphia Eaglestől. Mit kikapott? Agyon lett verve. Már a 40–22-es végeredmény sem fest igazán jól, de különösen az nem, hogy 0–34-ig a missouri csapat hozzá sem szagolt a nagydöntőhöz, és a pontjait már csak akkor kezdte gyűjtögetni, amikor a Philly behozhatatlan előnye tudatában hátradőlt.

Addig a címvédő minden csapategysége csődöt mondott, a liga évek óta legjobb játékosa, az irányító Patrick Mahomes olyan rosszul játszott, mintha életében először fogna tojáslabdát a kezében. Persze, egy döntőt el lehet veszíteni, bármelyik együttessel előfordulhat egymeccses rövidzárlat, de vereség és vereség között is van különbség. Olyan megrendítő erejű volt az az ütés, amelyet a Chiefs kapott, hogy erősen kérdéses, fel lehet-e ebből tápászkodni. Ahhoz képest, hogy egyes amerikai szakírók a meccs előtt még arról írtak, ha nyer, a Chiefs nem csupán dinasztia lesz, hanem minden idők legjobb dinasztiája is. Ehhez képest most ott tartunk, hogy immár abban sem lehetünk teljesen biztosak, dinasztiáról beszélünk-e. Azon a napon, amelyen minden kétséget kizáróan megszülethetett volna a dinasztia, lehet, hogy máris az összeomlásának szemtanúi voltunk. Erre a forgatókönyvre senki sem számíthatott, tekintve, hogy még mindig a Kansas Citynek van közmegegyezés szerint a legjobb irányítója (Mahomes), a legjobb edzője (Andy Reid), a legjobb tight endje (Travis Kelce) és az egyik legjobb belső védőfalembere (Chris Jones). A hasonlóan szerencsés együttállás ilyen, az esélyek kiegyenlítésére törekvő ligában törvényszerűen sikerre van ítélve. De nem tudhatjuk, meddig marad együtt ez a kivételesen tehetséges társaság. Az edző 66 éves, túl a „nyugdíjkorhatáron”, Kelce (35) és Jones (30) sem fiatal, róluk is évek óta találgatják, vajon mikor akasztják szögre a sisakot. Egyedül a 29 éves Mahomes elég fiatal még ahhoz, hogy a franchise jövőjét is rá lehessen építeni, irányítóként még tíz év simán lehet benne.

Én magam úgy gondolom, ezzel az öt év alatt nyert három Vince Lombardi-trófeával a Kansas City Chiefs máris dinasztia, az mégis elgondolkodtató, hogy mindkét döntőbeli veresége kiütés volt: négy éve 9–31 a Tom Brady vezette Tampa Bay Buccaneers ellen, és most ez a 22–40. Dinasztiák azért nem szoktak megsemmisítő erejű pofonokat beszedni; a Patriots is veszített el három Super Bowlt, de mindet szoros meccsen.

Amúgy érezhető volt már az egész idényben a Chiefs visszaesése. Bár 15–2-es győzelem–vereség mutatót produkált az alapszakaszban, amivel meg is nyerte, csupán négyszer győzött egy labdabirtoklásnál (hét pont) nagyobb különbséggel, és nagyon sok olyan szoros meccset nyert meg, amelyen vagy elképesztő szerencséje volt, vagy az ellenfele lőtte lábon saját magát, vagy a visszanézés után is nehezen eldönthető szituációkban neki kedvezett a játékvezetői döntés. Ezt finoman fogalmaztam meg, sokan egyenesen csalást kiáltottak, mondván, a liga szeretné minél tovább futtatni ezt a sikeres műsort, amelyhez óhatatlanul hozzácsapódott egy gigantikus popzeneikon, Taylor Swift is mint Travis Kelce barátnője, akit egyes meccseken többet mutatnak a tv-közvetítésben, mint valamely játékost. Az ilyen összeesküvésekben én nem hiszek, de kétségtelen, hogy a Super Bowl előtti médiahéten ez központi téma volt, az újságírók a mindig a Chiefs javát szolgáló bírói döntésekről faggatták – olykor bicskanyitogató stílusban („Travis, mit szeretsz jobban, Taylor Swiftet vagy egy kamu tizenöt yardos büntetést az ellenfélnek?”) – a játékosokat, sőt még a Fox csatorna játékvezető-szakértőjét, Dean Blandinót is. Pláne azok után, hogy az Amerikai főcsoport döntőjében szintén egy ilyen kétes szituáció döntött a Kansas City javára a Buffalo Bills ellen.

Itt, a nagydöntő előtti médiahéten lehetett először érzékelni, hogy a nagy Chiefs-sztori kezd kifáradni. Ahogy az Aréna4 nagyszerű helyszíni riportjaiból láthattuk, míg a New Orleans-i Superdome-ban a nyitó estén hatalmas üdvrivalgást kaptak a Philadelphia játékosai, a közönség látványosan távozott, amikor a Chiefs érkezett meg. Magán a meccsen is sokkal több volt az Eagles-drukker, és ami még sohasem fordult elő: Taylor Swiftet kifütyülte a közönség. És biztosan nem az énekhangja miatt… Egyre többször bukkant fel az utóbbi hetekben az a vélemény, hogy volt már néhány korszakos nagy csapat az NFL történetében, de egyik sem volt ilyen arrogáns.

Talán kissé erőltetett a hasonlat, de olyan érzésem volt ezt a Super Bowlt látva, hogy az 1967-es labdarúgó BEK-döntő, a Celtic–Internazionale (2:1) találkozó lehetett hasonló, amelyen a skót csapat lezárta a „Grande Inter” évek óta tartó dominanciáját, és ezt az egész világ ünnepelte, mert ez a diadal a sokak által gyűlölt védekező stílus, a catenaccio legyőzhetetlenségének mítoszát rombolta szét. A catenaccio játszásához hallatlan fegyelem és önsanyargatás szükségeltetett, ehhez járultak hozzá a ritiro néven ismert többnapos kötelező elvonulások a meccsek előtt. Nem csupán a világ várta az Inter bukásának pillanatát, 1:1-es állásnál a teljesen kilátástalanul játszó olasz csapat védője, Armando Picchi odalépett Giuliano Sarti kapushoz, és a megdöbbent csapattársak füle hallatára azt mondta neki: „Giuliano, engedd el! Csak engedd el! Semmi értelme küzdeni.” Később az együttes egy másik védője, Tarcisio Burgnich úgy emlékezett vissza Picchi szavaira: „Ez is csak azt mutatja, mennyire elpusztított minket addigra a rendszer. Olyan érzés volt, mintha a haláltusánkat nem akartuk volna meghosszabbítani.”

A New Orleans-i Super Bowlon is az volt az ember érzése: az egész világ a Kansas City Chiefs bukását akarja. És az öt éve tartó folyamatos csúcsra járatás, a minden évben lejátszott maximális számú meccs, a folyamatos kizsigerelés után talán már maguk a Chiefs játékosai is. Megfárad a sok kiélezett harcban a törzsfőnök is.

De szerintem ez bizonyítja leginkább: ez igenis dinasztia (volt).

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!