Rés az ajtón – Patai Gergely publicisztikája

Mintha megállt volna az idő a Balkán szívében – miközben úgy elrepült a Podgoricában töltött négy nap, hogy észre sem vettem. Mostanában gyakran előfordul, hogy magyar sportolók és velük együtt sportújságírók utaznak a montenegrói fővárosba: a győri női kézilabdázók évről évre összekerülnek a Buducsnoszttal, a férfiválogatott egy hónapja játszott Eb-selejtezőt a Moracsában, és az sem volt olyan régen, amikor Marco Rossi csapata a városi stadionban lépett pályára. Jómagam a férfi vízilabdázók világkupadöntőjére érkeztem, a jövő héten viszont már a cselgáncsozók kontinensviadalát rendezik itt, egyszóval felpezsdült a podgoricai sportélet.

Mindez persze a kirakat, de talán érdemes kicsit mögé nézni – az elmúlt napokban erre tettem kísérletet az ezerarcú Montenegróban. Nem állítom, hogy az első benyomásom pozitív volt: a reptéren rámenős taxisofőrök fogadtak, és bár rezignált arccal elsétáltam mellettük, mégsem lett volna ideális a bőröndökkel másfél órát sétálni a legközelebbi buszmegállóhoz… Mit volt mit tenni, beadtam a derekam, hogy a következő percekben a főváros vonzáskörzetébe tartozó Botun falu minden „szépsége” elém táruljon. Az úriember úgy száguldott a földutakon, mintha autópályán vezetne, de a kedvemért egy pillanatra lelassított, amikor a semmi közepén formabontó focipályára lettem figyelmes. A vonalazás félig készült el, a kapuk hiányoztak, a labdafogó háló helyett áramkerítés magasodott…

„Itt nem szoktak játszani” – mormolta a sofőr, de ezt azért én is sejtettem, elvégre egy lélek sem járt a környéken, elhagyatott, romos házak szegélyezték a szűk utcákat. A buszmegállóhoz érve megköszöntem a fuvart és felmértem a terepet: már a külvárosban voltam, a nyomasztó csendet percenként diadalittas kiabálás törte meg. A menetrend errefelé nincs kifüggesztve, nem is lenne értelme, mert a sofőrök úgyis figyelmen kívül hagyják, szóval tényleg megállt az idő – megkerestem hát a grundot.

Merthogy biztos voltam benne, hogy valahol a közelben pattog a labda. Nem is egy pattogott, hanem egyszerre három: a srácok fociztak és kosaraztak, a lányok párokba rendeződve röplabdáztak. Hétköznap délelőtt volt, mégis sokan játszottak: talán a jó idő miatt kaptak kimenőt a szomszédos iskolából, a testnevelő tanár addig a hátsó udvaron gimnasztikázott a kisebbekkel. Az egyik kapu mögött üldögéltem és figyeltem: a kapus kidobta a labdát, a többiek egymás ellen küzdöttek, aki megszerezte, már lőtte is a zsugát. Háló „természetesen” nem volt, rendszerint elgurult a labda, de mindig akadt, aki mosolyogva visszahozta, úgyhogy nem kellett játékba avatkoznom.

Pedig szívesen beszálltam volna, mert eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: annak idején mi is bitumenen játszottunk, estünk-keltünk az iskolaudvaron. Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor új pályát kaptunk, el voltunk ájulva a rekortánborítástól, az utcában parkolók pedig a magasabb kerítésnek örültek, elvégre kevésbé kellett félteniük az autójukat. Csakhogy a varázslatból idővel megszokás lett, már természetesnek vettük a jó körülményeket, s ha nagy ritkán kirúgtuk a labdát, inkább megvártuk, amíg egy járókelő a segítségünkre sietett…

„Manapság kevesebb kissrác és kislány játszik az utcákon, tereken, mint régen, de a játék iránti igényük ugyanolyan” – ezt a világhírű kölni sportegyetem rektora, Ansgar Thiel mondta, amikor néhány hónapja egy sporttudományos konferencián beszélgettünk. A játék sokféle lehet: nemcsak a grundon, hanem az online térben is megvalósulhat, de az önfeledten labdázó gyerekeket látva (megint) rádöbbentem, hogy a szabadban sportolással töltött időt semmi sem helyettesíti. Elhiszem, hogy sok helyen még mindig farkastörvények uralkodnak, a folyóparti parkokban viszont tényleg baráti a légkör: a csibészek nem zavarják az apukát, aki a kislányát tanítja biciklizni, ahogy a futballozó és a kosarazó fiatalok is megférnek egymás mellett.

Errefelé ez a két legnépszerűbb sportág, ha beülünk egy bárba, biztosan labdarúgást vagy kosárlabdát nézhetünk a tévében. A bevezetőben említett városi stadion egyébként küllemét és hangulatát tekintve is a régi szép időkre emlékeztet: a Gorica-hegy lábánál akkor is zajlik az élet, amikor nem játszik a válogatott, az épületegyüttes kávézónak, kocsmának, edzőteremnek, sőt még ügyvédi irodának is otthont ad. A sportrajongók másik podgoricai törzshelye a Moracsa-parti komplexum, itt található a folyóról elnevezett ikonikus csarnok, amely a fanatikus szurkolók miatt gyakran oroszlánbarlanggá változik.

Megszállott pólórajongóként elsősorban a szomszédos uszoda érdekelt, amely impozánsnak jóindulattal sem nevezhető, hangulatosnak már annál inkább, feltéve, ha a hazai válogatott játszik. Meg- győződésem, hogy a magyar drukkerekhez senki sem ér fel a világon, de azért a montenegróiak is tudnak szurkolni – más kérdés, hogy olykor vandálkodni is, a Buducsnoszt ultrái például már a Papp László Budapest Sportarénát is átrendezték. Jó volt látni, hogy a grundon focizó és a betonasztaloknál pingpongozó lurkók közül is „betévedtek” néhányan a vízilabdameccsekre, a lelkesebbek megvárták, hogy átöltözzenek a játékosok, volt, aki a mieinkkel is készített szelfit.

A férfi vízilabda amolyan nemzeti sportág Mon­tenegróban, különösen a Kotori-öbölben. A 600 ezer lakosú ország válogatottja 2008 és 2016 között sorozatban három olimpián jutott elődöntőbe és lett negyedik, Rio de Janeiróban éppen a magyar csapatot győzte le a negyeddöntőben. Az Európa-bajnok és a vb-döntős klasszisok már átadták a stafétabotot, de nagyon úgy tűnik, hogy az újoncokra is figyelni kell, a szerbekkel sikert sikerre halmozó Dejan Szavics gyorsan összerántotta a megfiatalított brigádot.

Nem mehetünk el szó nélkül a női kézilabda-válogatottja mellett sem, amelynek egy évtizeden belül két nagy dobásra is futotta: 2012-ben megnyerte az Eb-t, tíz évvel később bronzérmes lett. Az előbbi tornát Belgrádban, az utóbbi csoportkörét Podgoricában játszották, vagyis újfent igazolódott, hogy a balkáni csapatok mekkora erőt merítenek fanatikus közönségük támogatásából – ha a svédek vagy a dánok a házigazdák, aligha szereznek érmeket a montenegróiak. Gyakori jelenség, hogy egymást hergelik a játékosok és a szurkolók, a hazai pálya nem terhet jelent, hanem erőt ad a sportolóiknak. Más kérdés, hogy azért mégsem kellene síppal fütyülni az aktuális ellenfél támadásainál…

Az elmúlt négy napban a másik végletet is megtapasztaltam. A montenegrói–magyar futsal Európa-bajnoki selejtezőt nem a Moracsában, hanem a „világ végén”, egy külvárosi iparnegyedben rendezték meg – mintegy száz néző előtt. A környéken az égvilágon semmi sem utalt rá, hogy a csarnokban meccs lesz, ha nem bújok be a résnyire nyitott ajtón (ez volt a bejárat…), talán még most is ott bolyonganék. Pedig nem volt rossz a találkozó, már csak azért sem, mert nyertünk, de a helyieket érezhetően nem hozza lázba a sportág, amiben bizonyára közrejátszik, hogy a hazai válogatott pont nélkül áll a selejtezőcsoportban.

Nemhiába, a teljesítmény még az elvakult szurkolónak is számít.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!