A lengyel példa – Jakus Barnabás publicisztikája

Nagy meccsre készülnek Varsóban, a 21. század egyik legsikeresebb angol futballklubja, a kétszeres Bajnokok Ligája-győztes Chelsea érkezik a lengyel fővárosba, hogy csütörtök este összemérje erejét a Legia Warszawa csapatával. Nem avatás, emlék- vagy gálamérkőzés lesz, a tét jelentős: a párharc győztese bejut a Konferencialiga elődöntőjébe. Mindeközben ugyanebben a sorozatban a lengyel bajnok Jagiellonia Bialystok a spanyol Real Betisszel játszik, és mivel másik ágon van, mint a Legia, a két csapat a fináléban találkozhat egymással. Minő véletlen, a döntőt Wroclawban rendezik…

Természetesen az erőviszonyokat figyelembe véve nem a két lengyel csapat a negyeddöntő esélyese, de például a Legia 2023-ban az Aston Villát, 2021-ben a Leicestert verte meg a Lazienkowska 3. szám alatti stadionjában, amelynek erejét, az ott uralkodó hangulatot volt szerencsém átélni korábban, szerintem Európa egyik legjobb atmoszférájú létesítménye a Pilsudski marsall nevét viselő aréna.

Már azelőtt érdeklődve követtem a lengyel futball alakulását, hogy a helyi élvonal, az Ekstraklasa a 2010-es években a magyar játékosok egyik kedvenc célállomása lett. Örömmel láttam, ahogy előbb Lovrencsics Gergőből lett nagy kedvenc Poznanban, a gólvágó Nikolics Ne­manját a mai napig jó szívvel emlegetik Varsóban. Guzmics Richárdot a visszavonulásakor Krakkóban is elbúcsúztatták, a sérülések miatt megtört pályafutású, tehetséges Mervó Bencének talán Wroclawban ment a legjobban, és mostanában Baráth Péterből válik egyre fontosabb szereplő a bajnoki címre törő Raków Czestochowa színeiben. Mindez tulajdonképpen a történelem ismétlődése, anno a magyar edzők és játékosok fontos szerepet vállaltak a lengyel labdarúgás felépítésében és sikeressé tételében.

Az 1918-ban újra függetlenné váló ország válogatottja először a mi nemzeti csapatunkkal találkozott, és 1939 augusztusában, néhány nappal a második világháború kitörése előtt is rendeztek lengyel–magyar mérkőzést. 

Az ötvenes évek közepén Steiner János építette be a Legiába a varsói klub egyik legnagyobb alakját, a decemberben kilencvenéves korában elhunyt Lucjan Brychczyt, akinek a beceneve is magyar volt: Kicsi. A hatvanas évtizedben a sziléziai bányászvárosban, Zabr­zében épült nagyszerű csapat, a Górnik sorra nyerte a bajnoki címeket előbb Kalocsay Gézával, majd Szusza Ferenccel; 1970-ben a KEK döntőjébe jutott olyan nevekkel, mint Wlodzimierz Lubanski vagy Jan Banas, akik a válogatottban is meghatározó szerepet töltöttek be.

Visszatérve a jelenbe, például Varsóban nem csak akkor telik meg a harmincezres aréna, ha nagynevű ellenfél jön, bizony hétről hétre napokkal a bajnoki vagy kupamérkőzések előtt ki kell írni a klub hivatalos felületeire: minden jegy elkelt. És ez nem csupán fővárosi jelenség, a március végi fordulóban a kilenc találkozóból ötöt telt ház előtt rendeztek, sőt a legutóbbi fordulóban megdőlt a 21. századi nézettségi rekord, a kilenc összecsapásra 157 308 néző volt kíváncsi. A futballklubok a városok, régiók szerves részét képezik, a köztereket igényes szurkolói falfestmények színesítik, a lakótelepek házfalairól legendák köszönnek vissza. A meccsek társadalmi eseménynek számítanak, Lódzban például a Widzew a tavaly nyáron kilenc­ezer bérletet értékesített, az idén a másodosztályban a Ruch Chorzów–Wisla Kraków meccsre több mint ötvenezren (!) mentek ki a sziléziai stadionba, és a kupadöntőkre is meg szokott telni az impozáns Stadion Narodowy Varsóban.

Magyar szemmel azért is érdemes erre a sportághoz való viszonyra, kötődésre figyelni, mert a lengyelekhez hasonlóan nálunk is jelentős infrastrukturális fejlesztések voltak az elmúlt évtizedekben, számos modern stadion épült a korszerűtlen, omladozók helyére. Mi is legalább annyira szeretjük a labdarúgást, mint történelmi barátaink, épp ezért gondolom azt, hogy bőven lehetne még növelni a magyar létesítmények látogatottságát és tenni azért, hogy még inkább a társadalmi identitás részévé váljon a meccsre járás.

Ehhez nem feltétlenül kell a színvonal emelkedése, mert a futballt tekintve óriási különbség nincs az NB I és az Ekstraklasa között, sőt anyagi lehetőségeket tekintve a mi ligánk vonzóbb, magasabbak a bérek. A bajnoki cím kérdése náluk viszont nyitottabb volt az utóbbi években, 2021 óta minden évben más csapat nyert. Ugyanúgy léteznek szebb napokat megért vidéki fellegvárak – a krakkói Wisla például évek óta képtelen feljutni, a korábbi rekordbajnok Ruch Chorzów egy idény után búcsúzott tavaly – és kisvárosi csodák is, a második élvonalbeli idényét töltő Puszcza Niepolomice pályáját nemrég tették alkalmassá az első osztályra. Akad, ahol inkább a külföldi edzőkben hisznek, máshol már játékosként legendává váló szakember ül a padon, a tornatanárból lett tréner, Marek Papszun a harmadosztályból felépített Rakówval másodszor lehet bajnok. Varsóban a portugál származású, de lengyelül kiválóan tudó, háttéralkalmazottból vezetőedzővé váló Goncalo Feio irányít, a Jagiellonia kispadján a csupán harminchárom éves Adrian Siemieniec írt történelmet a bajnoki címmel és a Kl-szerepléssel.

Szóval a kötődésben, a szurkoló-klub kapcsolatban érzek lemaradást magyar részről, amiben bőven lenne potenciál még, felelős vezetőként meg kellene nézni, melyek azok az eszközök, amelyekkel szorosabbá lehetne fűzni ezt a viszonyt. Apróságnak tűnhet, de talán számít: a Legia boltja évek óta kiadja a klub régi, kilencvenes évekbeli mezeit, több kollekciót újra kellett gyártani, akkora volt az igény, mert azon túl, hogy jól néznek ki és divatosak, ezeket viselve a szurkoló büszkének érezheti magát a klubjára.

Más tekintetben is érdemes odafigyelni a lengyelekre. A Jagiellonia és a Legia nemzetközi menetelésének köszönhetően sikerült elérniük, hogy a 2026–2027-es idénytől az Ekstraklasából két csapat indulhat a Bajnokok Ligája selejtezőjében, erre a magyar labdarúgás még sosem volt képes. A harmadik számú kupasorozat, a Konferencialiga nagy nyertesei egyébként a lengyelek, 2023-ban a Lech Poznan a későbbi döntős Fiorentinát szorongatta meg a negyeddöntőben (a hazai 4–1-es vereség után Firenzében 3–0-ra vezetett a Lech, de a végén szereztek két gólt az olaszok), a varsóiak tavaly a nyolcaddöntőben búcsúztak, miközben a Raków az Európa-liga csoportkörében szerepelt. Tavaly a Ferencváros mellett két másik magyar csapatnak is volt esélye a főtáblára kerülésre ebben a sorozatban, de a kínálkozó lehetőséget akkor még nem sikerült megragadni, pedig a hazai visszavágókra ideális helyzetben került sor, a Paks és a Puskás Akadémia is döntetlent játszott idegenben. Anyagilag és szakmailag is nagy előrelépés lenne a magyar futballnak, ha őszre egynél több csapata maradna versenyben a nemzetközi színtéren.

Bár a lengyel válogatott az utolsó szalmaszálat megragadva pótselejtezőn jutott ki a legutóbbi Európa-bajnokságra, és onnan elsőként búcsúzott, 2008 óta megszakítás nélkül minden kontinenstornán ott voltak Lewandowskiék, ahogyan az előző két világbajnokságon is. Sőt, 2022-ben Katarban a csoportkörből is továbbjutottak, erre a magyar válogatott legutóbb 1966-ban volt képes. Nagyon szeretném, hogy 2026-ra megtörjön a mi 1986 óta húzódó, tehát negyvenéves átkunk, mert nem látok jelentős különbséget a két ország válogatottjának erőssége között, ideális sorsolással nekünk is meglehetne az egyenes kieséses szakasz a vb-n.

Ennek érdekében klub- és sportvezetőinknek, döntéshozóinknak azt tudom javasolni, járjanak nyitott szemmel, tanulmányozzák például a lengyel labdarúgást annak érdekében, miként tudna még előbbre jutni klubfutballunk és válogatottunk, és miként lehetnének népesebbek a lelátóink. Hogy aztán később a magyarokról írhassa ugyanezeket a sorokat a Przeglad Sportowy publicistája…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!