A magyar futball érdeke – Thury Gábor publicisztikája

IDÉZEM Csányi Sándor szavait: „Nem elfogadható, hogy az elmúlt tizenöt évben rengeteg pénzt használtunk fel, és van olyan csapat, amelyben alig van magyar játékos” – mondta a Magyar Labdarúgó-szövetség nemrég öt évre újraválasztott elnöke a tisztújító közgyűlésen.

A testület első embere ezzel a mondattal indokolta a 2026–2027-es idényben bevezetendő ösztönző­rendszert, megemlítve, hogy a legutóbbi másfél évtizedben 632 milliárd forint áramlott a sportágba. Az ajánlás szerint azok az élvonalbeli klubok juthatnak 500 millió forint központi támogatáshoz, amelyekben mérkőzésenként minimum öt magyar labdarúgó – köztük egy 21 éven aluli – lép pályára. A második vonalban eddig sem lehetett külföldit igazolni, a tárgyalt évadtól két U20-as futballistának kell játszania, továbbá a kispadon magyar edzőnek ülnie. Aki nem így tesz, nem kap 300 millió forint állami támogatást. Ha az egyesületek túlteljesítik a feltételeket, nő az anyagi juttatás, ráadásul a fiatalszabályt továbbra sem vezetik ki a rendszerből. A 15 esztendeje regnáló vezető hozzátette, talán elég nagy összegekről van szó ahhoz, hogy érdemes legyen a honi fiatalokra összpontosítani.

Lehet az ajánlást onnan is közelíteni, hogy az akadémiai rendszer nem megfelelően hatékony, ma­gyarán az utánpótlásképzés nem ad fel kellő számú, de főleg minőségű fiatalt a felnőttcsapatokba. Ezzel nem lehet vitatkozni, az utánpótlás-nevelést a közelmúltban vizsgáló belga Double Pass jelentései is részben ezt igazolták. Az is felvethető, hogy az anyagi ösztönzés változtat-e a helyzeten. Hogy Hofi Gézát idézzem: „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?”

Félretéve az iróniát: a tervezet gyökeresen megváltoztathatja a magyar labdarúgást. Ez még akkor is igaz, ha bevezetését kényszer szülte, továbbá a javulás (reménye) nem törvényszerű, csupán lehetőség. Rögtön ugorjunk egy nagyot: a mezőkövesdi Cseri Tamás 32, Nikitscher Tamás kecskemétiként 24, Varga Barnabás a Paks futballistájaként 28 évesen lett válogatott, tekintsük határesetnek az akkor még szintén kecskeméti Szuhodovszki Somát a maga 23 évével. Róluk egyfelől elmondható, hogy későn érő típusok – ez részben felmenti a játékosmegfigyelői szisztémát, mondjuk úgy, radar alatt repültek, másrészt viszont felveti a monitoringrendszer hiányosságait is.

S indukál még egy kérdést, amelyre nincsen válasz: mi lett volna, ha előbb kapnak lehetőséget, ha nem is a válogatottban, de klubjukban? Hogy kevés magyar játékos van a felnőttcsapatok keretében, az minősíti az utánpótlásban folyó munkát. A cél, hogy a felnőttfutballba illeszkedés átmenete felgyorsuljon. Oldalakon át lehetne elemezni, milyen munka folyik, folyhat az akadémiákon, ennek megítélésére nem venném a bátorságot, minimum fél évet kellene eltölteni nap mint nap egy-egy klubnál, hogy megalapozott legyen a véleményem, ám van valami, ami szemet szúr: gyakran elhangzik, fiatal korban nem az eredmény a fontos, hanem a játék megszerettetése. Akkor miért rendeznek utánpótlástornákat? Csupán egy elgondolkodtató példa a közelmúltból: lapunk utánpótlás-melléklete május 13-án írta meg, hogy a 12. Bardolino Champions Cupon Olaszországban az U10-es korosztályban Magyarország a 21 együttes közül a 20. helyen végzett. A cikk szerint „a magyarok főként tehetség- és körzetközpontokból összeválogatott gyerekekkel mérették meg magukat a rangos eseményen”, nevük hivatalosan Hungary Selection volt. A külföldiek között olyan klubok képviseltették magukat, mint a Milan, a Chelsea, a Juventus, és a felnőttmezőnyben a Bajnokok Ligájában a négy között szereplő csapatok (Barcelona, Inter, PSG, Arsenal) U10-esei is pályára léptek. Nekem ez azt üzeni, az eredmény igenis fontos már ezen a szinten is – még akkor is, ha ebben a korosztályban az eltérő testi fejlettség óriási különbségeket generálhat a játékban. Elfogadom, a túlzó eredménycentrikus szemlélet korai kiégést okozhat, de álságos dolog azt állítani, egy-egy torna csupán arra szolgál, hogy lemérjük, hol is tartunk a fejlődésben. A válasz világos: ha az élmezőnyben végzel, jó úton jársz, ha a huszadik helyen, akkor nem valószínű… Maradjunk még a gyerekkornál: amikor bementem a ketrecbe játszani, sosem azért mentem, hogy a saját fejlődésemet mérjem – hogy hol tartottam, tartottunk a társaimmal, az kiderült abból, meddig marad(hat)tunk a pályán. Amíg nyertünk. Mellesleg olyan kondíciót szereztem, hogy némi túlzással alapozni sem kellett. Persze, elfogadom, az ember leginkább gyermekként, ifjúként homo ludens, azaz játékos ember, de az élet hamar megtanít arra, küzdeni kell, s ezt jobb előbb, mint későn megtanulni. Minden hasonlat és idézet sántít némiképpen, de citálnék néhány sort Darvasi László Titokzatos világválogatott című remekéből: „Az ember nem azért sportol, hogy erősebb, szebb és gazdagabb legyen. Mindez smafu, hamis sportigazolás, lyukas oldalháló. Az ember azért sportol, hogy győzzön.” Hogy legyőzze akár önmagát, teszem hozzá felnőttként, de nem hinném, hogy a győzni akarás a „kicsikben” ne létezne.

Mit eredményezhet, ha öt magyar lesz a pályán? Idővel arca lesz a honi futballnak. Nem megélhetési légiósok, ilyen-olyan menedzserek által a csapatba protezsált Európai Unión kívüli országok „ismeretlen harcosai” dominálnak, persze, a jó vendégmunkásokra szükség lesz. A grundok, a ketrecek, salakosok helyét és funkcióját az akadémiák vették át. Kispesten nincsenek már olyan városi házak, amelyek tövében Puskások, Bozsikok pallérozódnak, a Haller téren sem rúgják már a labdát majdani fradisták. Ám amikor az utánpótlásképzés még nem az akadémiai rendszerben folyt, az Üllői útra vagy a Megyeri útra százak mentek ki megnézni a „tarcsit”, hogy bekerült-e már valaki a fiatalok közül. Mert az elv, ami manapság is érvényes, régebben inkább megvalósult, nevezetesen a legtehetségesebb labdarúgót feljebb játszatták, magyarán Albert Flórián és Bene Ferenc már tinédzserkorában megkapta a lehetőséget a felnőttek között, és nem az ifiben aszalták őket. Jó, ehhez ki kellett tűnniük a többiek közül. De akik figyelemmel kísérték kedvenc csapatuk utánpótlását, vették a fáradságot, hogy ha nem is rendszeresen, de időnként megnézzék az ifit vagy a juniort. És ezekben az együttesekben akár konkrétan vagy átvitt értelemben a szomszéd fia volt a középcsatár vagy éppen a beállós. Napjainkban ez már nehezen elképzelhető, az azonban igen, hogy figyelemmel kísérjük azt a néhány magyart, aki a pályára lépő ötbe kerülhet. Az is elképzelhető, sőt, a legfontosabb ez lenne, hogy labdarúgásunk visszanyeri identitását, felismerhető lesz a magyaros stílus. És egyértelmű, ha a terv megvalósul, a válogatottat összeállítani is könnyebb, nem nagyítóval kell keresni az odavalókat.

Felvetődik persze, mennyit „ér” az 500 milliós ösztönzés? A következő idénytől NB I-es Kisvárda sportigazgatója, edzője, Révész Attila elmondta, csapata költségvetése 930 millió forint volt a feljutási prémiummal együtt, ez a másodosztályban nem a legmagasabb. Úgy látja, az élvonalban a középmezőnyhöz ezt az összeget meg kellene duplázni. A Ferencváros elnöke szerint a javaslat „a legnagyobb ostobaság”, sértődöttségét némiképpen magyarázza, hogy a válogatott mellett csapata tette a legtöbbet, hogy javuljon a magyar futball megítélése. Vigaszul: a jelenleg kezdő Dibusz Dénes, Szalai Gábor, Tóth Alex és Varga Barnabás mellé csak egy magyart kellene beépíteni. 

Meggyőződésem, ha hamarabb lépünk, már lenne eredmény. A 2016-os Eb-szereplés eufóriájában talán könnyebben „eladható” lett volna a felvetés, aztán a koronavírus-járvány mindent felborított, de ha a 2021-es kontinensbajnokság után meglépik az illetékesek, talán több tehetséges futballista tört volna a felszínre.

Mert meggyőződésem, hogy vannak ilyenek. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!