Futballföldrajz – Jakus Barnabás publicisztikája

A CSALÁDI LEGENDÁRIUM úgy tartja, a jog és történelem iránti érdeklődést édesanyámtól, a futball és a földrajz szeretetét édesapámtól örököltem. Ez például jól látszódott a szakdolgozatom megírásakor, a hazai fogadási csalásokat és a jogkövetkezményeit mutattam be. Külön fejezet szólt a hírhedt totókirályról, Molnár Tiborról, aki országos méretű hálózatot épített ki a nyolcvanas évek első felében, járta a pályákat, a hangadó játékosokkal és bírókkal is megtalálta a közös hangot. De ezúttal nem Molnárról írnék részletesebben, hanem egy jelenségről, amelyben ő is otthonosan mozgott: a futball földrajzáról.

Messzemenő következtetéseket lehet levonni ugyanis például abból, egy adott bajnoki esztendőben az ország területén belül hol helyezkednek el a különféle osztályokban a labdarúgócsapatok, hol van szándék a szintlépésre, melyik régió felül-, illetve alulreprezentált az adott ligában. Anglián belül kifejezetten sok a londoni csapat a Premier League-ben, ezzel szemben Franciaországban 46 év után lesz párizsi derbi az élvonalban. Érdekes a német helyzet is, az egykori NDK területéről a lipcsei csapat és az Union Berlin tagja a Bundesligának, amiről a térség hajdanvolt sztárcsapata, a Dynamo Dresden vagy a Hansa Rostock csak álmodhat, miközben a Ruhr-vidéken egymást érik a neves klubok. Varsóban is hosszú idő után találkozhat a Legia és a Polonia, ha az utóbbi sikerrel veszi a rájátszást. A bajnoki címek számát illetően előkelő helyen szerepel két sziléziai bányászcsapat, a Górnik Zabrze és a Ruch Chorzów, de a közeli Gliwice és Bytom is adott bajnokot, míg a Zaglebie Sosnowiec inkább a kupában jeleskedett. És a sort hosszan lehetne folytatni a különféle országok tanulmányozásával, azonban evezzünk hazai vizekre.

Itthon ugyanis a vége felé jár a küzdelem a három legmagasabb osztályban, hamarosan kiderül, kik esnek ki, kik jutnak fel és kinek kell adott esetben osztályozót vívnia. Tíz-tizenöt éve még a bajnoki címért harcolt egymással a székesfehérvári és a debreceni csapat, az elmúlt húsz évben a Loki hétszer, a Videoton háromszor nyerte meg az NB I-et, két-két alkalommal nemzetközi sorozat főtáblájára is felkerültek, ami abban az időben egyáltalán nem számított megszokott jelenségnek.

Ehhez képest mostanra oda jutott a két klub, hogy valamelyikük alászáll. A DVSC nem is oly rég már megjárta a másodvonalat, akkor Dzsudzsák Balázs is hazatért segíteni korábbi csapatát, míg a székesfehérváriakat a Honvéd felcsúti veresége mentette meg 2023-ban. Szóval, egy 200 ezer vagy egy 90 ezer lakos feletti létszámú város csapata mindenképpen kiesik.

A Kisvárda visszatérése már biztos, a második helyre eséllyel pályázik egy másik északkeleti kisváros, a Kazincbarcika, amely az utolsó fordulót megelőzően egy ponttal többet gyűjtött, mint a harmadik Vasas. Az utóbbi tíz évben fellendült a futball Észak-Magyarországon, a Debrecen és a Diósgyőr is megjárta ugyan a másodosztályt, de legalább két klubot mindig adott az NB I-nek ez a térség az elmúlt tizenöt évben. Tavaly feljutott és ősztől is a mezőny tagja marad a Nyíregyháza, és emlékezhetünk a mezőkövesdiekre: először még Véber György vezetésével mérették meg magukat az NB I-ben. 2013–2014-ben csak átszállójegyet váltottak, két évvel később már Pintér Attila vezette vissza a kék-sárgákat az élvonalba. Kuttor Attila irányításával 2020-ban kupadöntőt játszott a csapat, és az utolsó fordulóig volt esélye a nemzetközi kupaindulás kiharcolására. A kövesdiek egyik kulcsfigurája volt Cseri Tamás, a középpályás aligha gondolta volna pályafutása elején, hogy 2021-ben a labdarúgó Eb-n viselheti a magyar válogatott címeres mezét. 

A balmazújvárosiak is eltöltöttek egy évet az NB I-ben, még Horváth Ferenccel a kispadon. És talán minden másképp alakul, ha a már bajnok Videoton nem egy alaposan megfiatalított csapatot küld a pályára a szintén veszélyeztetett Diósgyőr ellen idegenben, csakhogy Marko Nikolics így tett, a DVTK élt a lehetőséggel és nyert, a Balmaz viszont csak döntetlenre volt képes a Ferencváros ellen, így 2018-ban kiesett. Több mint egy évvel később az MLSZ kizárta a klubot az NB II-ből. A balmazújvárosi sanyarú véget leszámítva így is kijelenthetjük, amíg északkeleten virágkorát éri a futball – adott esetben akár a tizenkét NB I-es csapatból öt ebből a régióból kerülhet ki a következő idényben –, délnyugaton hanyatlik. Sic transit gloria mundi, azaz így múlik el a világ dicsősége – mondhatnánk erre latinos műveltséggel…

Pedig nem volt ez mindig így: a két világháború között a Pécs-Baranya és a kaposvári Somogy FC is játszott a legmagasabb osztályban. A pécsi futball a nyolcvanas-kilencvenes években élte fénykorát a nemrég elhunyt Garami József vezetésével, míg Kaposváron Prukner László volt eredményes a Rákóczi kispadján, egy időre stabil élvonalbeli csapatnak szurkolhattak hívei a somogyi fővárosban, például Nikolics Nemanja is megfordult náluk. A megyei riválisról is feltétlenül szót kell ejteni, a Siófok azóta sem látott bravúrt vitt véghez 1984-ben: másodosztályú csapatként megnyerte a Magyar – akkori nevén Népköztársasági – Kupát, a kor sztárgárdáját, a Rába ETO-t múlva felül 2–1-re Székesfehérváron. 

A kilencvenes évek elején nagy tervek voltak a Balaton partján, a német Andre Ritter lett a tulajdonos, akit fiatal hamburgi üzletemberként mutatott be a megyei lap 1991 nyarán. Bajnoki címről szóltak az álmok, két német légiós, Frank Wolf és Steffen Menze mellett többek között Duró József, Fodor Imre, Fischer Pál és Gregor József is ott játszott, a szakmai igazgatói szerepkört a keletnémet válogatott utolsó szövetségi kapitánya, Eduard Geyer töltötte be. Fél távnál még a második helyen állt az együttes, s negyedik lett az 1991–1992-es idény végén. Némi átalakulást követően egy évtizeddel később is összejött egy kiemelkedő idény a déli parton: Csertői Aurél irányításával a Balaton FC 4–0-ra nyert 2004. április 21-én az Üllői úton. „Ez a kudarc az aranyba kerülhet” – írta lapunk akkor, ám végül nem került, az FTC végzett az élen, a siófokiak akkor is negyedikek lettek. Aztán elköltöztek Diósgyőrbe…

Ezzel nem ért véget a futball Siófokon, a bodajkiakkal fuzionálva a kétezres évek elején még visszajutottak a legmagasabb osztályba. A magyar drukkerek nagyon szurkoltak azért, hogy a bajnokság elején lehessen a fürdővárosba látogatni, strandolással egybekötve a meccset. Az MLSZ jellemzően engedett is ennek az igénynek, volt olyan, amikor tízezren zsúfolódtak össze a létesítményben, amin azért alapos nyomot hagyott az idő vasfoga, a korszerűsítésre csak tervek születtek. De a futballrajongók így is szerettek Siófokra járni, az egyik legjobb meccsélményem volt, amikor 2020-ban a járványügyi intézkedések alól némiképp felszabadulva visszatérhettek a nézők a lelátóra. Az új idényt a Balatonnál kezdte a Haladás, több százan támogattuk a helyszínen szombathelyi kedvenceinket. Azon a forró nyári estén az örömre is volt ok, 5–1-es vendégsiker született, a sör már a harmincadik percre elfogyott a büfében. 

Ha Pécsen kiemeltem Garami Józsefet, Kaposvárott Prukner Lászlót, a balatoniak részéről Horváth Károly mindenképp megérdemli a méltatást, pályaedzőként már a kupagyőztes csapatot is segítette, majd amolyan helyi mindenesként tett rengeteget a klub fennmaradásáért, 2013 tavaszán vele hajrázott hatalmasat a csapat, de végül nem sikerült meghosszabbítania az élvonalbeli létét.

A Kaposvár még Waltner Róberttel egy idény erejéig visszajutott az NB I-be, ahonnan lendületből a harmadosztályig esett vissza. A mostani bajnokságban találkozhatott a pécsi és a siófoki csapattal is, a feljutás egyiküknek sem jött össze, a Nagykanizsa lett az első. Szóval, délen egyelőre várni kell a feltámadásra, de északkelet példája is mutatja, nincs lehetetlen. Csak meg kell találni az új Garami Józsefet, Prukner Lászlót, Horváth Károlyt…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!