Magunkat ütöttük ki – Szöllősi György jegyzete

Amikor a fantasztikus, 1952-es magyar olimpiai szereplést, a máig csúcsot jelentő 16 aranyérmet (összesen 42 érmet!) elemezzük, sokszor elmulasztjuk vizsgálni az előzményeket és a folytatást. Hogy Magyarország nem ott és akkor lett sportnagyhatalom, sokkal inkább 1936-ban Berlinben, amikor először végeztünk az éremtáblázat 3. helyén, amikor először volt két számjegyű az aranyérmeink száma, és 1938-ban, az első futball-világbajnoki ezüsttel. A Trianon után tudatosan fejlesztett magyar sportnak húsz év sem kellett, és odaért a legjobbak közé. Az ebből a szempontból is tragikus világháború elsodorta a sportéletet, mégis, 1948-ban Londonban ismét megvolt a 10 arany, s már a berlininél is jobb teljesítményre volt képes a gyorsan magához térő versenyzői, edzői garnitúránk. Leereszkedett azonban a vasfüggöny, és jött a sport erőszakos szovjetizálása, az álamatőr világ, amelynek máris áldozatául esett az 1950-es futball-világbajnoki részvételünk (nevetséges anyagi és politikai okokkal magyarázták a távolmaradást). Csak azért nem szigetelődtünk el teljesen, mert közben a Szovjetunió is bebocsátást nyert az olimpiai családba, és kiderült, a kibontakozó hidegháború fontos terepének tekinti a sportot. Így kapóra jött a „béketábornak” is a klebelsbergi sportkultúrából érkező tehetséges magyar sportgeneráció, és Helsinkiben csúcsra járhatott a magyar olimpiai csapat. De amennyire sikeres fegyver volt a propagandagépezetben az olimpikonok, köztük a futballisták újabb és újabb dicsősége, annyira hirtelen zuhant ki a sport a nagypolitika kegyeiből az elveszített világbajnoki döntő, 1954 után, amikor a propagandafegyver visszafelé sült el, és tömegek dühe zúdult az addig a sportsikerek fényében sütkérező államhatalomra. Maga a futball is kegyvesztett lett, olyannyira, hogy az 1956-os olimpián a hazai sportvezetőség egyszerűen nem is indította a labdarúgó-válogatottat, visszamondta a korábban már leadott nevezést. „Pénzhiány, profivád vagy kishitűség állhatott a háttérben” – összegez kétoldalas összeállításunk, amikor azt vizsgálja, miért kellett távol maradnia címvédő futballistáinknak és egy évvel korábban Európa-bajnok kosarasainknak az olimpiától. Szerintem mindhárom, sőt idesorolom azt a futballellenes, cinikus és hazafiatlan hozzáállást is, amely akkor és a következő évtizedekben számtalanszor volt a magyar sport ellensége – itthon. Amely révén szempont lehetett, hogy drága egy egész csapatot kiutaztatni Melbourne-be, s esetleg az is, hogy a mieink ne álljanak a szovjetek útjába olyan csapatsportokban, amelyekben ők is esélyesek. A pólómeccsünk így véres lett, és világraszóló magyar sikert hozott, képzeljék el, ha ugyanez lejátszódott volna további két, világszerte sokkal népszerűbb csapatsportágban (Nyikita Szimonyan, a szovjet futballválogatott tagja szerint általános vélekedés volt náluk, hogy csak azért lehetettek olimpiai bajnokok Ausztráliában, mert a magyarok nem voltak ott).

A gyalázatos döntések már a forradalom előtt megszülettek, nem a pesti háborús helyzet volt tehát a kizárólagos oka annak, hogy viharvert csapattal érkeztünk Melbourne-be, de addigra például Iharos Sándor, az aranyesélyes atléta is kimaradt az utazók közül. A helsinki sikerek itthon remélt túlszárnyalása helyett jelentősen visszaesett a mieink teljesítménye, 1960-ra pedig nemhogy a korábbi nagyszabású olimpiarendezési tervekből nem lett semmi, de éppen a felére csökkent az 1952-ben nyert érmeink száma...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!