– Húsz éve, 2002 óta vezeti a legpatinásabb magyar sportklubok egyikét, a Vasas SC-t. Milyen állapotban lévő klubot vett át húsz évvel ezelőtt, és melyek a legmarkánsabb változások ahhoz képest?
– Milyen célokat tűzött ki maga elé, amikor klubelnök lett, és mit sikerült elérni közülük?
– Kevés vezetői tapasztalatom volt még akkor, utólag mégis azt mondhatom, hogy munkatársaimmal közösen ösztönösen megéreztük, mik lehetnek a fejlődés kulcsai. Egyértelmű igényünk volt, hogy saját kézbe véve kezdjük el menedzselni a létesítményeinket és a fejlesztésüket, hiszen csak így lehetett minőségi szolgáltatásban gondolkodni. Ennek jegyében 2004-ben az országban elsőként lettünk az állami létesítményeink vagyonkezelői. Emlékszem, anno ezt sokan őrült ötletnek tartották, hiszen még a sportműködésre sem volt elég forrás, nemhogy a létesítményekre, de az idő végül minket igazolt, és menedzsmentszemlélettel, valamint önzetlen partnerek bevonásával sikerült lépésről lépésre elkezdeni a fejlesztéseket. A másik fontos kezdeti döntésünk pedig az volt, hogy központosítottuk a klub irányítását, egybefogtuk a Vasas-családot szervezeti és gazdasági értelemben, nagy hangsúlyt fektetve a közösségépítésre is.
– Mit tart a legnagyobb sikerének, és számon tart-e kudarcokat?
– Sikerek terén a sporteredmények, az olimpiai bajnoki címek vagy éppen a csapatokkal megnyert trófeák mindig különleges büszkeséget jelentenek, de itt is elsősorban a megvalósított létesítményfejlesztéseinket emelném ki. Ahogy az előző válaszomban is utaltam rá, mi már a kiemelt kormányzati támogatások időszaka előtt úttörők voltunk e téren. Ugyanígy az elsők között kezdtük el a Vasast mint sportklubot a családi szemlélet jegyében működtetni. Rengeteget tettünk és próbálunk tenni azért, hogy a „Család az első” szlogent megtöltsük tartalommal. Kudarcok helyett pedig inkább méltatlan helyzetekről és hibás döntésekről beszélnék. Méltatlan volt például a 2010-es években a felnőttlabdarúgás körül kialakult szituáció, rossz döntések pedig időről időre születnek, pláne egy húszéves periódusban, de ezekből lehet vezetőként igazán tanulni, ugyanúgy, ahogyan egy sportoló is okul a vereségekből. Összességében, ha a teljes két évtizedet nézzük, büszke vagyok arra, hogy az általunk megálmodott modell folyamatosan életképes és eredményes tudott maradni, a Vasas pedig sohasem a botrányos ügyek, konfliktusok miatt került a középpontba, hanem az elért eredményei, teljesítménye alapján.
– Ha már a látványos infrastruktúra-fejlesztésről van szó: van-e kilátás továbbiakra?
– Nemcsak a Fáy utcát, hanem Pasarétet és a Folyondár utcát is említhetjük ilyen téren, hiszen Pasaréten már 2006-ban elindult az átfogó megújulás, 2007-ben pedig még Illovszky Rudi bácsival közösen tettük le a Fáy utcai labdarúgó-edzőcentrum alapkövét, hogy aztán 2008-tól a Folyondár utcában is gyökeres változások kezdődjenek el. 2012-től pedig, már jelentős kormányzati támogatások mellett, évről évre folytatódtak a fejlesztések. Így van ez egészen a mai napig, hiszen néhány nap múlva, december 22-én adjuk majd át a Normafán az újjáépített Vasas-síházat. Egyértelműen csapatmunka volt az elmúlt másfél évtized hihetetlen fejlődése, amelynek jelentős része a kormány által támogatott létesítményfejlesztési program részeként valósult meg, a korábbi időszakban pedig külsős partnerek bevonásával. Utóbbi kapcsán mindenképpen kiemelném Farkas Balázst és tulajdonostársait a Vasas Pasaréti Sportcentrum kapcsán végzett áldozatos munkájuk miatt. Emellett pedig természetesen mi, az ügyvezetőség részéről is rengeteget tettünk azért, hogy idáig eljussunk.
– Mi a legfontosabb, amit megtanult ebben a két évtizedben?
– Azt, hogy mindig érdemes elszámolni tízig... Nagy az igazságérzetem, és az elnökségem első szakaszában talán sokszor túl impulzív és szókimondó voltam, aminek akadtak negatív következményei is. Ehhez képest ma már néha azt érzem, hogy átestem a ló túloldalára, túl óvatos, diplomatikus vagyok egyes szituációkban. Ez nyilván a korral, élettapasztalattal is együtt jár.
– Gyakran kellett kompromisszumokat kötnie, és ha igen, miként értékeli ezeket utólag?
– Természetesen sokszor előfordult ilyen, de a kompromisszumok szerintem elengedhetetlenek, hogy vezetőként eredményesen tudjon az ember egy szervezetet irányítani. Ez kell az úgynevezett win–win szituációk megteremtéséhez, amelyekben minden fél komfortosan érzi magát, és ezáltal a legjobbját nyújtja.
– Van-e olyan szakosztály, amelynek az ütőerén rajta tartja az ujját? Vagy amely kedvesebb a szívének?
– Nincs. Persze az egyes sportágak teljesen máshogy működnek és az erejük, eredményességük alapján is máshol helyezkednek el a hierarchiában, emellett pedig időszakonként is változó, hogy mennyire támaszkodnak a klub központi ügyvezetőségére. Különbségek ilyen téren tehát vannak, kedvencek viszont nincsenek.
– Az olimpiai érmek száma mennyire adja vissza egy sportklub teljesítményét? Mennyire elégedett a Vasas-sportolók olimpiai teljesítményével az elmúlt húsz évben?
– A mérleg impozáns, hiszen az eddigi húszéves elnökségem alatt rendkívül eredményesek voltunk ilyen téren. A Vasas-sportolók ez idő alatt több mint harminc érmet nyertek a nyári olimpiai és paralimpiai játékokon, nem beszélve a világversenyeken elért százötven dobogós helyezésről és a csapatsikerekről. Ezzel együtt mégis azt gondolom, hogy nem ennek kell lennie az első számú értékmérőnek, a mi alapfeladatunk civil szervezetként továbbra is az utánpótlás-nevelés és a közösségépítés, azon belül is elsősorban a gyereksport minőségi működtetése.
– Nyilván nem szerencsés kiemelni egyetlen sportolót, de ha meg kellene nevezni, pillanatnyilag ki a Vasas SC „arca”, Szilágyi Áront mondaná? Lehet nála jobb példaképet állítani a fiatalok elé?
– A többi élsportolónk sem sértődik majd meg, ha én is megerősítem, hogy hosszú ideje Áron neve fémjelzi a Vasast ilyen téren. Ő az a saját nevelésű sportolónk, aki egy személyben megtestesíti azokat a sportolói és emberi értékeket, amit mi, a Vasas-családból, és én, személy szerint is lényegesnek tartok.
– Hogyan tudja kezelni azt a helyzetet, hogy a legnépszerűbb sportágat, a labdarúgást leszakították az anyaegyesületekről. Több helyütt is adódott konfliktus az anyaklub és a futballklub között, önöknél a jelek szerint nincs ilyen probléma. Milyen a kapcsolatuk a Vasas FC-vel?
– Szó sincs leszakításról, már régen beláttuk, hogy az anyaegyesület civil szervezetként saját erőből nem képes felnőttcsapatokat eredményesen működtetni. A labdarúgásban különösen fontos, hogy legyen egy önálló, tőkeerős vezetőség. Úgy érzem, a Vasasnál megtaláltuk az egészséges összhangot, minden szereplő tudja a feladatát, viszi a saját területét, egyértelműek a felelősségi körök, így nem is nagyon alakulhat ki konfliktushelyzet. Emellett pedig az emberi kapcsolatom is kiváló a labdarúgóklub tulajdonosaival, és nagyon becsülöm, hogy ilyen hallatlan anyagi áldozatokat hoznak a csapat működtetéséért, miközben ez sokszor hálátlan feladat, főleg az építkezés és a tapasztalatszerzés időszakában.
– A futballklub a jelek szerint most nyugodt háttérrel, anyagi biztonságban működik, de hogy élte meg azokat az időket, amikor szélhámosok kezébe került, akik rendre csak ígértek, de inkább vitték a pénzt, mint hozták?
– Erre utaltam méltatlan helyzetként korábban, és máig tartom, hogy a Vasas-család nem érdemelte meg azokat az időket, amikor sajnos kényszerből olyan emberekkel kellett leülnünk egy asztalhoz tárgyalni, akik nem voltak méltók a klubhoz. Ezzel együtt, hála istennek, ezt az időszakot már régen magunk mögött hagytuk, és talán azok a keserű tapasztalatok is kellettek ahhoz, hogy most is ilyen nyugodt és erős háttere legyen a Vasas-labdarúgásnak.
– Láthatóan sokat tesznek az arculat formálásáért, de mi a tapasztalata, milyen kép él az emberekben 2022-ben a Vasasról? Mennyire jelent vonzerőt a klub neve? Mit válaszol azoknak, akik több mint három évtizeddel a rendszerváltás után még mindig „kommunista” klubnak bélyegzik a Vasast?
– Mindig is arra törekedtünk és azon dolgoztunk, hogy a Vasas szó hallatán pozitív érzések jussanak az emberek eszébe. A márkaépítésen dolgoztak profi szakemberek is, de elsősorban érzelmi és szakmai alapon tudtuk elérni a céljainkat. A klub által kifelé sugárzott kép akkor tud hiteles lenni, ha a Vasas-család tagjai, a sportolóink, a legendáink, a szakembereink, a szurkolóink, vagy éppen a szülők ténylegesen azt érzik, jó ide tartozni és megkapják azt a szolgáltatást, törődést, ami nekik fontos. A kommunista bélyeget pedig korábban valóban sokszor emlegették, de szerintem ma már csak nagyon ritkán fordul elő. A Vasas egy minden tekintetben modern klub, amely büszke az alapítókra, a munkásgyökerekre is.
– Ha már érzelmeket említett: több szomorú haláleset is történt a Vasas-családban a közelmúltban. Hogy élték meg ezeket a nehéz pillanatokat?
– Nem könnyű feldogozni az idő múlását, hiszen ha csak az elmúlt egy hónapot nézem, elveszítettük Szabó Évát, Mészöly Kálmánt és Csapó Gábort. Mindhárman kiemelkedő legendáink voltak, meghatározó egyéniségei a klubnak és a Vasas aranykorszakának. Attól a generációtól búcsúzunk most, amelynek tagjaival anno zöldfülű elnökként próbáltam elfogadtatni magamat, és elnyerni a bizalmukat az általam képviselt működési modellhez.
– Egy patinás fővárosi klubot vezetni húsz évig óriási felelősség és igénybevétel lehet. Mi motiválja nap mint nap?
– A motiváció fenntartását mindig is az segíti és segítette, hogy a feladatok, kihívások állandóan változnak. Ezzel együtt fontos reálisan felmérni, hogy az ember mikor és miben tud a legnagyobb hozzáadott érték lenni vagy éppen mikor kell hátrébb lépnie, készülve már arra is, hogy egyszer az én küldetésem is véget ér. Így aztán nemcsak a sportolói, hanem a sportvezetői utánpótlás is kulcsfontosságú a klubon belül. Ennek jegyében próbálunk lehetőséget adni eredményes sportolóinknak is, hogy ha van ilyen ambíciójuk, akkor a Vasas családon belül szerezzenek sportvezetői tapasztalatot. Említhetném ilyen téren Szász-Kovács Emesét, Sastin Mariannát, de Szilágyi Áront is. Úgy gondolom, ettől is erősebbé és hitelesebbé tud válni a közösségünk. Végül, de nem utolsósorban rengeteget köszönhetek a két elnökhelyettesemnek, Polgár-Veres Árpádnak és Szabó-Pap Gergelynek is, akik ma már az operatív munka dandárját végzik a mindennapokban.
– Mi a három kedvenc sportpillanata ebből a húsz évből?
– Említhetném a 2016-os riói olimpia páratlan Vasas-sikereit, amikor a játékok első napjaiban a Vasas előrébb állt az éremtáblázaton, mint például Oroszország. Szintén emlékezetes pillanat volt 2012-ben a Folyondár utcában a szurkolókkal és a csapatainkkal közös fieszta, amikor egyszerre lett bajnok a röplabda- és a vízilabdacsapatunk. És persze felejthetetlen élmény marad, amikor 2019-ben ott álltunk Raduly Józsi bácsival és Szilágyi Áronnal a megújult, telt házas Illovszky Rudolf Stadion gyepén az ünnepélyes avatón és közösen ünnepelhettünk a nagy Vasas családdal.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 17-i lapszámában jelent meg.)