Öttusa: az ötödik elem – haláltusa vagy életmentés?

„A modern öttusa szempontjából meghatározó pillanatban vagyunk. A múltban a hagyományainkra alapozva védekezhettünk. De a világ drámaian változik – digitális korszakot élünk, amelyben minden mérhető, és nem jó odamenni érzelmekre és hagyományokra hivatkozva a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz” – ezek ifjabb Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Öttusaszövetség (UIPM) alelnökének, a 2022-es pekingi téli olimpia koordinációs bizottsága vezetőjének szavai, amelyek a UIPM november végi, online térben megrendezett kongresszusán hangzottak el.

Azon az eseményen, amelyen 72:12 arányban újraválasztották a 75 esztendős Klaus Schormannt a testület elnökévé. A német sportszakember 1993 óta ül az öttusasport vezetői székében, olyan sportág élén, amely az elmúlt három évtizedben folyamatos változásokra kényszerült. Először az ötnapos versenyek rövidültek le négyre, háromra, kettőre, végül egyre, a jövőben pedig selejtezős rendszerben ugyan, de kilencven percbe kívánják belesűríteni a programot, ami jól mutatja, az öttusa időben mérve folyamatosan szorul ki az olimpiai programról. Ahogyan mennyiségben is csökkent a létszám, 1996-tól már nem rendeznek csapatversenyeket, így az indulói létszám tekintetében is csorbult a sportág az ötkarikás játékokon. Emellett a versenyszámok is folyamatos „megújuláson” mentek keresztül, az egyik leglátványosabb reform a kombinált szám életre hívása volt, a futást összevonták a lövészettel, ez így egyben lett a negyedik és ötödik tusa, amelyhez idővel hozzászokott a nemzetközi mezőny.

Klaus Schormann 2021-es bejelentése – 2028-tól a lovaglás kikerül az öttusa programjából – azonban a sportág hagyományait, identitását tisztelők számára megemészthetetlen, elfogadhatatlan döntésnek bizonyult. Erős magyar részvétellel nemzetközi tiltakozások sora bontakozott ki, petíciók, kiáltványok születtek, világszerte több mint 650 öttusázó fogott össze és szólította fel lemondásra a nemzetközi szövetség vezetőit, főként az elnököt, aki az elmúlt évtizedekben „a megújulás” eszméjét zászlajára tűzve szisztematikusan ásta meg saját sportága sírját.

Tény, hogy egy ideje kényszerpályán mozog az öttusa, amely ugyan az egyik legrégebbi sportág az olimpiai palettán (1912 óta van jelen), ám az ötkarikás programon maradást garantáló mérésekben, mutatókban az elmúlt játékokon rendre a legrosszabbul teljesített a sportágak közötti rangsorban. Schormann arra hivatkozva, hogy az öttusa az olimpia szempontjából folyamatosan a veszélyzónában él, még a tokiói játékok előtt új, belső átalakítást kezdeményezett.

A „Változz vagy megváltoztatnak!” szlogennel élve munkacsoportot hívott létre, amelynek ki kellett dolgoznia azt az új lebonyolítási rendszert, amely hosszú távon garantálhatja az öttusa jelenlétét az olimpián. Ennek lett eredménye a labdarúgó-mérkőzésnyi időbe bezsúfolt program, amelyet a nemzetközi mezőny tesztverseny keretében többször is kipróbálhatott hazánkban, és amely 2022-től az érvényes lebonyolítási rendje, 2024-től pedig az olimpiai versenyformája lesz a sportágnak.

Bár ezt a váltást is felhangokkal és fenntartásokkal fogadta a sportág nemzetközi közössége, pró és kontra érvek feszültek egymásnak, idővel mégis pozitív szemléletre váltottak a versenyzők, akik megértették, hogy ez az egyetlen járható út a fennmaradásra, csakis így lehet elkerülni a pirosan villogó „Exit” feliratot.

Az azonban valóban sok(k) lett, hogy a NOB elvárásaira, a Thomas Bach és csapata által lobogtatott statisztikákra hivatkozva (vagy a tokiói botrányos női lovaglóverseny következményeként) a UIPM vezetősége a lovak fenekére csapott, 2028-tól a négylábúak nem részei a sportágnak, helyettük hoznak valami mást, modernet, amely új színezetet, új lendületet ad az öttusának.

Hogy mi is pontosan az a valami más?

Azt tulajdonképpen még maguk a sportág vezetői sem tudják.

A kongresszuson azonban megfogalmazták azokat a feltételeket, amelyeknek meg kell felelnie az új, csatlakozó tusának. Egyrészt kövesse a coubertini narratívát a tökéletes multisportolóról, ne tartozzon a NOB által elismert nemzetközi szövetség alá, globálisan hozzáférhető, a fiataloknak, a jövő generáció­jának vonzó legyen, gondoskodjon a nemek közötti egyenlőségről, teljesítse a NOB 2020+5 programjának követelményeit, legyen izgalmas, könnyen érthető, a tv és a digitális közösségnek jól közvetíthető, természetesen legyen olcsó mind a sportolóknak, mind a versenyszervezőknek, minimális sérülési kockázattal járjon, a sportolók könnyen elsajátíthassák a meglévő készségeikkel, ne okozzon szállítási és logisztikai bonyodalmakat, illeszkedjen az öttusa­arénák világába, illetve a városi környezetbe, és ami szintén nem mellékes: legyen kompatibilis a még végleges formájában ki nem forrott, meg nem szokott új 90 perces versenyformulának.

És akkor most üljenek le önök is és törjék a fejüket, vajon milyen különleges fizimiskát erőltessen magára a sportág, amelybe – bár a díjugratáshoz képest valóban csekélyebb sportértéket – eleganciát, egyediséget, hagyományos értékeket csempészett a lovaglás.

Az öttusa kezd arra a természetes szépségű leányzóra hasonlítani, aki élete báljára készülődve a sok-sok jobbító szándéknak, elvárásnak megfelelve sminkeli bohózatba illő, erősen groteszk látvánnyá magát. Pszichológiailag nézve az öttusa (vagy mondjuk ki, talán maga Klaus Schormann) végtelenül szorongó kötődésű egyed, amely „kapcsolati függőségében” mindent elkövet annak érdekében, hogy a NOB partnere maradhasson. Egyéniségét, saját karakterét sutba dobva, gyökereit elvágva csimpaszkodik, pedig lehet, sokkal nagyobb megbecsülést, elfogadást és tiszteletet vívna ki, ha a folyamatos kompromisszumkészség, az áldozati szerep helyett identitását megőrizve, saját értelmes és értékes hátországára támaszkodva előremutató, egyértelmű kommunikációt folytatna a jövője érdekében.

A felső vezetőségben döntések sora születik meg úgy, hogy érdemi kommunikáció csak részben van. A november végi kongresszuson is elhallgattatták azokat az országokat, azokat a vezetőket, akik szót emelhettek volna a lovaglás megtartásáért, a fejlődő nemzetek, afrikai és ázsiai országok képviselői pedig egy reménnyel és támogatásokban gazdagabb jövő érdekében biodíszletként végszavaztak Klaus Schormann újraválasztásának, az öttusasport haláltusájának.

Hogy ezek kemény szavak?

Vitathatatlanul azok.

Nekünk, magyaroknak azért is mély­ütés mindaz, ami történt, mert a hagyományaink, olimpiai és világbajnoki sikereink révén a sportág egyik alapnemzetének számítunk. A 2019-es budapesti világbajnokság megrendezése után, a koronavírus-járvány ideje alatt egy nemzetközi fedett pályás versenynek, egy világkupának, a Szöultól átvett világkupadöntőnek, két tesztversenynek is otthont adott hazánk, pénzt és energiát nem kímélve együtt álmodtuk Klaus Schormann-nal az öttusaarénák világát, azt az egystadionos rendszert, amelynek megteremtésére az elnök legitimitását garantáló, a lovat „lefejező” fejlődő nemzetek sosem lesznek képesek, mert nincs sem szakmai tudásuk, sem tapasztalatuk, sem elköteleződésük hozzá. Akiknek Balczó András legendás alakja, a Fábián–Martinek–Mizsér-aranykorszak története, Vörös Zsuzsanna zsenialitása csak fehér folt, értetlenül és érzelmek nélkül szemlélődnek egy átpolitizálódott, irányát vesztő és értékeit saját maga elherdáló sportág holdudvarában.

Hogy van-e kiút ebből a helyzetből?

A Schormann-korszak egyszer véget ér, a vesztébe rohanó világ egyszer csak visszazökken régi kerékvágásába, az emberek csak megértik, hogy a pénz garantálta hatalomnál van egy jóval erősebb, magasabb rendű eszmei világ, s az erkölcs, a tisztesség, a becsület, a szavahihetőség és a hitelesség hosszú távon nem tud veszíteni.